A kiváló éjszakai pihenés után összeszedegettem az információkat az előttünk álló utolsó két napról, túránk célegyeneséről. Megtudtam, hogy a következő éjszakánk egy hosszú napi lovaglás után egy kis menedékházban lesz, ahova a dzsipp nem fog feljönni, majd a menedékházból egy rövidke, félnapos lovaglással fogjuk elérni kiindulási pontunkat, a Hipparion lovas tanyát.

Na, valahogy úgy kellene ezt a másfél napot a mobilbázis nélkül abszolválnom, hogy összetört a kajás dobozom és nincs hátsó nyeregtáskám se, szóval valami magyaros találékonyságot kéne felmutatnom. Ha ez sikerül, akkor jó eséllyel megugrottam a teljes két hetes túrát!

A táborhelyen hajtogattam magamnak pár ZK-t (=zakuszkás kenyér), és a legjobb dolog amit találtam egy hatospakk wc-papírnak az üres nejlonzsákja volt: hibátlan tárolóeszköz az elemózsiának, sőt, kisebb helyet foglal el, mint a rendes uzsidoboz. Az üresen maradt helyre betömtem egy szappant (hátha lesz egy patak este), törölköző nem kell, hisz az csak a hanyatló nyugat lovasainak kell. Lássuk, mi nem kell még, amit a többiek pakolnak: pakoltak derékaljat: á, az nem kell. Pakoltak hálózsákot is – itt egy kicsit hezitáltam: mivel valami menedékházban leszünk, lehet hogy az sem kell, (majd beállok mosogatni egy kölcsönplédért) de egy német pajti felajánlotta, hogy elviszi a lován a hálózsákom, ha cserébe majd adok a szappanomból: oké, áll a bolt! Víz, egy nejlonszatyornyi ZK, szappan, naptej, Dalos csengője és kötele  - indulhatunk, nem kell semmi egyéb két napra.

A Gyimes lassan a hátunk mögött maradt, és egyre több embert láttunk utunk során: találkoztunk túrázókkal, és elég gyakran láttunk pásztorokat is, ahogy jobbra-balra meneteltek az állataikkal. Talán nem is annyira emberekkel találkoztunk, mint amennyire állatokkal: a nyájsűrűség itt volt a legnagyobb utunk során, és a hozzájuk tartozó kiegészítő találmányok is gyakoriak voltak, mint itatók, esztenák vagy minden málháspóni legfontosabb útiélménye, a dagonyák.

Szerencsére szamarakkal nem találkoztunk, de több, teljesen szabadon mászkáló ménesen is át kellett törnünk, ami azért tartogathat meglepetéseket, ha a lovak kitalálják, hogy a másik ménes ellenség. Ezt előre egy átlagturista nem tudja megjósolni, de Csaba is készenlétben tartotta a karikásostort, ha eszkalálódna a helyzet, azonban most kivételesen nem eszkalálódott annyira, hogy kiabálással meg botok lengetésével ne tudtuk volna rendezni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy picit követtek minket, picit toporzékolt mindkét fél (kivéve Dalost, mert őt semmi nem zaklatta fel, ami nem volt ehető), aztán egyszer csak sarkon fordult az idegen csapat és eltűzött a horizonton túlra.

Különösen veszélyesnek kinéző helyi erők

10-20 kilométernyi állattenyésztő szakasz után elértünk egy új tájat, a Hagymás Nemzeti Parkot, ami mindenféle hagymás nevű hegyekből állt, melyek egykupacban nőttek ki a semmiből, és nem igazán lehetett tudni, hogy hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Én legalábbis csak annyit vettem észre, hogy rengeteget kaptatunk felfele, de lefelé sosem: mintha az egész egyetlen óriási hegy lenne, nevezzük most csak Hagymásnak.

Addig-addig emelkedtünk, amig egy óriási fennsíkra nem értünk, amit vízszintes sziklafalak határoltak és vesztek el a mélyben, ahogy kikukucskáltam. Ez a hegy az „Öcsém” nevet viselte, ugyanis Orbán Balázs geográfus az 1800-as években erre járt, és amikor körbetekintett, csak ennyit mondott: „Öcsém!” Nem tévedett Balázsunk, elég megható volt bal kézre a Hargitát, jobb kézre pedig a Tarvesz-havasokat nézegetni.

Meg is lett a böjtje a szép kilátásnak, ugyanis miután kifotóztuk magunkat, a fennsík végén egy olyan meredek kaptatón kellett gyakorlatilag gatyaféken levezetni a lovakat, hogy a száron vezetett lovam vagy egy méterrel volt mindig magasabban, mint én, aki előtt sétáltam. Gurultak a sziklák, jajongtak a gyengébb szívű pajtások, aztán valahogy nagy nehezen mindenki leért – főként a lovaknak köszönhetően, akiknek semmiféle segítségre nem volt szükségük, inkább ők bátorították a turistákat, akik először jártak ezen az úton.

A meredély alján még egy rövid séta várt ránk, és meg is érkeztünk utolsó táborhelyünkre, az Egyeskő nevű sziklatorony lábánál álló menedékházhoz. Itt a tulajdonosok már számítottak ránk, a csapat kapott egy nagy közös szobát és elvegyültünk a többi turista között, akik kicsit aggódva tekintgettek a szabadon lófráló lovainkra, hogy vajon megeszik e őket. Mivel ez a menedékház már hatósugaron belül volt a lovasudvarhoz képest, Csabáék gyakran járnak erre, így egy tuti infrastruktúra várta a ménest, nem kellett villanypásztort építeni, de még sátrat sem kellett állítani.

„Te magyar vaaaaagy!” – hangzott el az ismerős mondat miután Dalost nyugalomba helyeztem és lerogytam a menedékház tornácára. Pontosan tudtam, hogy mi fog következni, és miután értelmes dolgom nem akadt, hagytam hogy kitörjön körülöttem az utolsó estén a búcsúbuli. Nem felejtettem el a fáradtsággal idecsempészett szappanomat sem: a jóslatoknak megfelelően volt egy pár fokos forrás a közelben, így a buli nyitómozzanataként vettem egy fürdőt. A pár fokos forrásokban és patakokban fürdésnek több titka is van. Az egyik a sebesség – mielőtt elsírnád magad, már véget is ér. A másik titok, hogy előtte érdemes lehet pálinkával segíteni a relatív hőérzetet, és mivel aznap épp egy kis négyszemélyes búcsúbuli volt, nem is volt olyan hideg az a hét fok.

Valahonnan, a nemzeti park közepén előkerült egy gitár is (valaki felcipelte vajon?), és innen már csak egy lépés volt, hogy a tök ismeretlen, de gitározni tudó turistákhoz becsatlakozva méltán búcsúztassuk a túránkat.

A közös szoba a tizenöt fős csoporttal meglepően működőképes volt: amikor utolsóként beléptem a töksötét szobába EGÉSZEN hangtalanul, találtam helyet is, derékaljat is és pár óra nyugodalmat is.

Másnap reggel ötkor keltünk, hogy napkeltekor már indulhassunk is. A nejlonzsákba – mit ad isten – a menedékházban is ZK-t adtak, ezt elcsomagoltam, majd a hajnal első fényeinél felnyergeltünk még egyszer, utoljára.

A hajnali indulásnak sok előnye és néhány hátránya is van. Előnye, hogy a nap hajnali fényei a világ egyik legszebb tájával kombinálva elveszik az élét a korán kelés feletti duzzogásnak. Hátránya, hogy a mackók szürkülettől napkeltéig aktívak, és alig fél órája sétáltunk a menedékháztól, amikor egy szakadék mentén kaptatva a hegy oldala irányából egyszercsak egy bosszús medve kukucskált ki a bokorból. Ez a mackó közelebb volt, mint a korábbi mackónk, 20-30 méterre saccoltam és a lokáció nem kedvezett annak, hogy a lovak megijedjenek: nem a mackó volt a valódi veszély, hanem a szakadék, amibe belepotyogva sok ló tudná kitörni a lábát.

A mackó aztán meglátta a túlerőt és eliramodott, a sor elején ballagó lovak pedig napirendre tértek a ragadozó felett – néhány perc múlva már én se szorítottam olyan görcsösen a kantárszárat, és megnyugodtam, hogy nem ma halunk meg.

A korábbi naphoz képest lankásabb terepünk volt, keréknyomokban és ösvényeken közeledtünk az alig pár óra sétányira levő istállóhoz. A reggelimet a nyeregben majszoltam el, és ahogy közeledtünk a célhoz, hirtelen elkezdtem érezni, hogy két hete folyamatosan lovagolok, és hogy tulajdonképpen ez fáj. Fájt a lábam, fájt a derekam, mindenhol vágások és csípések borítottak, a kesztyűm früttyögve lógott rólam a sok szakadás miatt és egyáltalán nem szerettem volna megtudni, hogy a bakancs alatt milyen állapotban van a lábfejem. Érdekes, hogy előző napig ezekből semmit sem éreztem, de a utolsó órában rám telepedett két hét fáradtsága, és a szomorúságba vegyült egy kis megkönnyebbülés is, amikor a tizenvalahány ismerős pásztorkutya kirohant elénk, hogy üdvözöljék az elveszett gazdit és a turistáit.

Erre az útra egy kamaszkoromban magamnak tett ígéret miatt vállalkoztam, és mindenkit arra bíztatok, hogy ha szeretne akár egy hasonló túrát, akár valami teljesen más típusú megmérettetést átélni, de nem mer elmenni, mert a barátok nem tudják követni: menj el. Egyedül is tök oké, sőt, egész nagy adag önismerettel lesz gazdagabb az ember, amikor a szerettei eltűnnek mellőle egy időre, és pl csak egy marék villanypásztor marad az embernek meg pár kanál zakuszka. Ezzel a két dologgal meg lehet váltani a világot, és remélem kedvet csináltam néhányótoknak, hogy utánajárjon ennek az igazságnak.

képek: https://www.facebook.com/horsebackridingromania, Kaethe Klang, saját
Aki kedvet kapott, itt tud informálódni a lehetőségekről: https://hipparionromania.com/hu/start-hu/