Miután megérkezett a Land Rover, beindult  a szokásos esti algoritmus a táborban: sátrat állítottunk, rengeteg fát halmoztunk az éjszakai mackótűzet táplálni, növényeket gyűjtöttünk a teához, Barnabás cölöpöket faragott a pányvákhoz, kiosztottuk a medveőrség óráit, Katrin bográcsban készítette a kaját – a ténfergésünk napról napra céltudatosabb és rutinosabb volt.

A nap már alacsonyan járt, a közeli eszcenában a nyáj és pásztoraik is hazatértek, és kitaláltuk, hogy indítunk hozzájuk egy expedíciót, hátha tudunk venni tőlük friss sajtot. A korábbi évek tapasztalatai alapján nem mindig ugyanazok a pásztorok vannak, de mindegyik erősen hangulatember hírében áll, úgyhogy felszerelkeztünk “ajándékokkal”, hogy a hegyi istenek kedvét elnyerjük: fél liter pálinka, két liter sör és egy tábla csoki képezte a jószándékunk szimbólumait.

Mivel köztünk és a sajtos pásztorok között figyelt a hegy pásztorkutyaállományának jelentős része, ezért próbáltunk tömeget képezni az egész csoporttal és zárt alakzatban bejutni az ingatlan előkertjébe.

A turistaellenes túlerő jelentős. Jobb felül a ménesünk.

A két bácsi szenvtelenül nézte, ahogy az ugató kutyák gyűrűjében közeledünk, és amikor odaértünk hozzájuk, Barnabás előadta nekik az ügyünket. Hogy tudniillik egy nagy csoport fizetőképes turista vagyunk itt, ahol a madár se jár, és hoztunk pálinkát, sört, csokit, és mit szólnának, ha vásárolnánk sajtot?

Az eszmecsere románul ment, úgyhogy fürkészve néztük a reakciókat: A magasabb, nagyobb kalapos tűnt a főnöknek: a főnök biccentve átvette az ajándékokat, majd közölte: van sajt, de nem ad. Bocs. :D

Kösz bazmeg.

A hegy istenei ma nem voltak nagyvonalú kedvükben. Sajt nélkül visszaaraszoltunk a táborhelyünkre, ahol szerencsére még maradtak pálinka aranytartalékok, ebből pedig egyenesen következett, hogy tábortűz melletti éneklésbe kezdtünk, ezzel bosszantva a szomszédokat és mulattatva magunkat. Katrin és barátnője hangszereket is elővarázsoltak az utánfutóból, úgyhogy nagyon rendes dalolást csaptunk. Éjfél körül exkuzáltam magam, és lefeküdtem, hogy a pihentető másfél órás alvást letudjam az őrségem előtt. A hajnal kettes őrség egyébként elméleti szinten jó időpontnak tűnt sajtlopáshoz, de aztán úgy döntöttem, hogy majd veszek az Aldiban sajtot, a pásztorok meg tartsák meg a bóvlijukat.

Reggel derűsen vettem észre, hogy Dalos nem lopta az időt az éjjel, és úgy kikente magát négy különböző állatfaj fekáliájával, hogy ma barna lovon fogok túrázni.

Csaba elárulta, hogy ma felmálházzuk a pónikat és a következő estén nélkülözni fogjuk a dzsippet, magunk leszünk. Kiosztotta a hátsó nyeregtáskákat és hozzáláttunk a nyergeléshez, amikor Barnabás kijelentette, hogy ő inkább nem megy haza a kocsival, hanem elkísérne minket gyalog. Minden hajam szála égnek állt az ötletre: megint 40 kilométer állt előttünk, meredek, rossz tereppel, gyalogszerrel erőltetett sebességű menettel: ez nagyon gáz ötlet. “Meg fogsz sérülni! Lemaradsz és el fogsz tévedni! Nincs kajád! Holnap is gyalogolni kell, mert nem lesz kocsi, szóval két halálmenet lesz egymás után, ne csináld.” De jó Barnabásunk csak röhögött és pakolgatta a kis hátizsákjába a vizeit meg az esőruháját. Csaba is megpróbálta lebeszélni tiltással meg rábeszéléssel, de Barnabás fejében az ötlet szándékká szilárdult, és miután minden turista lovát segített felkészíteni, felmálházta a két pónit és sodort egy cigit magának: “Indulhatunk.”

Annyit tudtam hozzájárulni ehhez a hülyeséghez, hogy betáraztam egy pár extra csokit neki (amit nem kért), elraktam a vizeit a nyeregtáskámba (ezeket nagy nehezen hajlandó volt átadni), és a hátizsákját feldobtuk a málhás ló hátára az első 10 kilométer után, amikor hajlandó volt levenni.

Az út változatos környezetben vezetett minket: síkabb mezőkön keltünk át, aztán érintettünk egy kis falut is, ahol a lakosok érdeklődve néztek a kerítések fölött, hogy “Lesz valami mulatság?” Mondtuk nekik, hogy nem, csak vándorúton vagyunk – és sok sikert kivántak. A meredek kaptatós sűrű erdők a szokásos kakukkfüves mezőkkel, a panorámás hegyoldalak az egyre gyakoribb bükkösökkel övezték utunkat. Lassan elhagytuk Hargita megyét és átértünk Kovászna megyébe, amiről persze akkor mit sem sejtettem: napokkal ezelőtt elvesztettem a fonalat, hogy a térképen merre lehetünk. A székely hegyek annyira számosak és olyan nagy kiterjedésűnek tűnnek minden irányban, hogy az ember csak úgy eltűnik bennük, és nem is kell ügyeskednie, hogy távol maradjon a településektől: gyönyörű a környezet, magyarországi mércével óriási távokkal és megjegyezhetetlen helynevekkel, amiket amúgy sem tüntetnek fel a térképek.

Déli pihenőn vendéglátóink

A “hol” fogalma mellett eddigre már feloldódott a semmiben a “mikor” koncepciója is: sok napja úton voltunk , még több nap állt előttünk és fogalmam sem volt, hogy milyen nap van: kedd vagy szombat? És jelentenek ezek a fogalmak bármit is a jelen környezetben? Nem sokat. A túra viszont remek eszköz arra, hogy állandóan a jelenben tartson, többnyire valami nehéz fizikai feladattal, és átkeretezze az összes megszokást és fityiszt mutasson az összes otthonról hozott problémának vagy gondnak. Ehhez a módosult tudatállapothoz hozzájárult az is, hogy a rendszeres éjszakai medveőrségek biztosították, hogy 2-3 óránál többet ne alhassak egyszerre: ez az út feléhez közeledvén már éreztette hatását.

Barnabás közben nem csak bírta a tempót, de hol a sor elején, hol a sor végén bukkant fel és segített a különféle felmerülő problémákban, vagy a csoport előtt ügetett gombát szedve, mint valami nyomolvasó sziú indián. Ha a csapat ügetett, sodort magának egy cigit, és sebességbe kapcsolt ő is – ha a lovak vágtáztak, akkor is csak pár másodpercre maradt le, és szinte rögtön élre vágott, amint utolért minket.

A napunk vége egy gyönyörű hegyháton át vezetett minket, ahol hasig érű fű lengedezett elszórtan álló, száz éves tölgyfák között. A gyönyörű hely neve Mitács és egy forrás mellett táboroztunk le, ami nem csak a lovak szomját oltotta, de a mi kiváló fürdőszobánk is volt. 

Mivel sötétedésig még volt egy óra, jó ötletnek tűnt a zsizsgő, karattyoló németeket hátrahagyni és tenni egy sétát a környező erdőkben: száz méterenként változott a táj, a növények és a hangok: a mohás fenyves, a száz éves tölgyek és a kidőlt bükkóriások úgy néztek rám, mintha én lennék az első ember arrafelé. Ez volt utunk egyik legszebb helye, és mivel turistaút nem vezetett a környéken, ez is egy képtelenül eldugott gyöngyszeme Erdélynek.

Este erőt mutattam a németeknek, és megbotránkoztattam őket az énekhangommal, amivel az összes magyar népdalt prezentáltam nekik a tűz mellett, amit tudtam – mázlijukra nem sok van a repertoáromban. El is mentek aludni korán, szerintem tetszett nekik a koncert.

Képek: https://www.facebook.com/horsebackridingromania, saját