Először is egyáltalán nem akartam lakóautót vásárolni, soha nem volt egy ismerősömnek sem, nem is láttam belülről egyet sem, meg az sem volt világos, hogy mi a találmány célja. Néha felbukkannak ezek a szimpatikus hippik az instagrammon bennük, akik nem járnak dolgozni és állandóan egy napfelkeltében állnak egy tengerparton. Cérnalabdából készült lámpafüzérek lobognak a plafonról, füstölőszagúak, az utasok lábujjbüntis papucsot és szalmakalapot hordanak és egy köbméter dísztárgy lóg a visszapillantójukról, de ennél közelebbi információm nem volt az egész témáról. Meg hát van is hol laknom, hippi se vagyok és egyébként jogsim sincs. 

Az egész úgy kezdődött, hogy a falunk határában összefújt a szél egy szabadtéri diszkótanzen-t, ahol mindenféle megboldogult életművészek, Gyúrós Tibik, űrmedúzának öltözött hippiasszonyok, hajdíszes csivavák és egy csomó bekategorizálhatatlan tünemény képviseltette magát. Teljesen véletlenül mi is arra jártunk, és mivel egy erdei tisztáson volt a heppöning civilizációs vívmányok nélkül (térerő, éjszakai közlekedés, stb), rögtön szembetalálta magát az ember a problémával, hogy hogy megy innen haza. Vagy kint alszik? Vagy mindig itt vannak? Végtelenül okosan pár békejeles hippimobil is begördült a mezőre, és homályos fejemben egy villanykörte kezdett pislákolni.
„Te Bobi. Nem veszünk mi is egy hippimobilt? Hát ebben lehet aludni.”
Bobi egykedvűen szorongatta a rozéfröccsét, rám nézett, és azt mondta: „De.”
Maga a buli körülbelül ennyi szót is érdemelt, rozé fröccs fölött okfejtettem, hogy tulajdonképpen miért is végtelenül jó ötlet, sőt, nem is kiadás, hanem egyenesen a spórolás egy köztiszteletben álló módja, ha a háztetőnk javítására félretett, szemmel látható összeget végül nem tetőcserépre költjük, hanem lakóautóra. Éjfél körülre kifogytam az érvekből, és hazateleportáltunk.
Reggel felébredve még mindig csodálatos ötletnek tűnt a buliban fogant gondolat. Egyébként rövid kitérőként szeretném az olvasókat figyelmeztetni arra a tényre, hogy attól még, hogy egy ötlet éjszaka egy buliban fogant, nem biztos hogy rossz ötlet! Például a házasságom elképzelése is reggel fél négykor fogant egy pult mellett, úgyhogy a hajnali ötletek egyenesen jó óment jelentenek. Minnél több rozéfröccs után történik, annál jobb az ómen.
Mivel a facebook falamom pont egy hete árult valaki egy lakóautót, arra gondoltam, hogy viccből felhívom a kolléganőmet, hogy meg lehet e nézni a verdát. A lelkesedésemet az sem csökkentette, hogy kint annyira szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, az ablak előtt álló cseresznyefát sem láttam a víztől.
Meg hát egy megnézés még nem fáj senkinek, úgyis tök szar lesz, mi meg megnyugszunk, hogy egy rozsdaboglya nem kell senkinek – így nekünk sem. És pénzünk sincs. Pláne nem ilyen hülyeségre.
Egy óra múlva megérkeztünk a szóban forgó lakóautóhoz. Az érkezés előtt 10 perccel elállt az eső, és amikor megláttuk, nem viccelek, RÁ sütött a nap, (vagy a lakóautóból sütött?), mintha leszállt volna a Szentlélek egy lakóautó formájában. Mondjuk ha a Szentlélek Transformers lenne, egész biztos lakóautó lenne.
Bobi egy szempillantás alatt eltűnt a 28 éves kocsi alatt, csak a kis cipői lógtak ki alul: „Hát ez nem rozsdás sehol sem!” Nyugtalanító hírek.
Megjött a tulaj is a kulcsokat pörgetve, körbevezetett minket, hogy mi hogy működik, mit tud, mit nem és hogy teljesen őszinte lesz, fél órával előttünk is volt egy érdeklődő, aki biztosan vinné az autót, ha nekünk nem kell. Volt egy kis hátszelünk, mert az ismerősöm szívesebben adná el ismerősnek, mert nagyon megszerették a kis lakóautót, és emiatt beszélgettünk itt egyáltalán. Húha, aha, oké, tök jó, őrizzük meg hidegvérünket, nézzük meg a kocsit belülről, HÁTHA szar, és akkor megmenekül a tetőnk.
Belül hálószoba, nappali, fürdőszoba, konyha, őrületes mennyiségű szekrény és pakolóhely, napraforgó és zsinórfüggöny várt minket, minden olyan csodálatos állapotban, mintha most jött volna ki a gyárból, és ha kinyitottál egy szekrényajtót, még angyalok is énekeltek. Kábé.
Hát és akkor kell e az autó? Mivel a téma elég friss volt, ezért semmiféle előképzettségünk nem volt arról, hogy egyáltalán milyen lakóautók léteznek, milyen árban mozognak, amiben most topogunk az drága vagy olcsó-e, egyáltalán halvány elképzelésünk nem volt semmiről. Azt kellett eldöntenünk, hogy megér e nekünk ennyi pénzt a világ legszebb és legcsodálatosabb lakóautója, amihez napraforgó is jár, illetve az eljövendő utazási élmények, amikhez az alant kalandmágnes hozzásegít majd? Ránéztem Bobira, az egész karja libabőrös volt: „Köszönjük, elvinnénk.” :D 

A saját autót el is hajítottuk, ott hagytuk a lakóautó helyén, mert mi már mostantól a boltba is az új mercivel megyünk, soha többé nem szállunk ki belőle. Mondjuk kifizetve ebben a percben még nem volt, de ezúton is pacsi és köszi Márti-Dani, hogy elhozhattuk rögtön. 
„Halló, Apu? Szia szia, na, ugye emlékszel, hogy mindig mondod nekem, hogy kéne vennünk egy rendes autót a mostani helyett? VETTÜNK! Csak annyit mondok, merci…”
A következő utunk egy indiai nagykerbe vezetett, ahol vettünk egy bála indiai takarót, hogy mi is úgy nézzünk ki, mint egy nepáli rojtárus. Az indiai nagyker-szag rögtön arról is gondoskodott, hogy kiszellőztethetetlen füstölőszag legyen az egész gépjárműben, így minden készen áll, hogy beázó házunkat magunk mögött hagyjuk és releváns facebook kontentet termeljünk a lakóautóval.
Szóval így lettünk hippik.