Másnap reggel még csöpögött a víztől a táj, de az égről már eltűntek a felhők és a napsütéstől minden gőzölgött és párolgott. A tábor ébredése előtt elügettem fürödni a patakba, aztán magamra öltöttem a legutolsó tiszta polómat: a tiszta ruhák száma volt a legmegbízhatóbb időmérője a kalandnak, és  ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy a túra vége felé közeledünk.

A hőség egy kicsit moderálta magát a mai napon, de én nem bíztam sem az időjárásban, sem Csabában többet: tripla adag ivóvízzel készültem és külön palackkal a nem ivóvíz minőségű vizek betakarítására: fontos, hogy legyen mit a fejünkre is önteni, ha nagy a baj.

A mai napon utunk egyik legszebb szakaszához érkeztünk: továbbra is a Csíki-havasok vonulatán haladtunk, és elértük a Gyimest, illetve szemünk elé tárult a távolban az ezeréves magyar határ: Moldova hegyei kék óriásokként integettek.

Az útunkról elmaradtak a villanypásztorok és inkább vad arcát mutatta a táj, bár a ritkásan álló facsoportok egyértelműen jelezték, hogy gyakran járnak erre legelő nyájak. Össze is futottunk néhány nyájjal, de turistákkal vagy sétáló “civilekkel” nem: az alkalmanként felbukkanó pásztor esztenákon kivül nem sok jel utalt emberi jelenlétre, sehol egy szemét vagy útjelzőtábla.

A környék legmagasabb pontja a Szellő-tető, a csángók szent hegye találó nevet kapott: lobogó fűtenger bólogatott körülöttünk és alattunk minden irányban lakatlan hegyek és háborítatlan völgyek terültek el. Messze a völgyekben néha feltűnt egy-egy falu, de sok tíz kilométerre lehettek, ezért is volt meglepő, amikor utunkon szembe találkoztunk egy lovát vezető, egész fiatal kisfiúval. Honnan jött és hová ment? Csaba megkérdezte tőle, és az a válasz érkezett, hogy a tanyájukról ment a faluba egy csomaggal. Wow.

Azok az olvasók, akik jártak már lovardában biztos tudják, hogy a lovasoktatók vért izzadva próbálják megtanítani a lovasokkal a helyes lovaglást és testtartást: a sarkat le kell nyomni, a vállat hátrahúzni, a kisujjon kívül kell elvezetni a szárat és a lista még hosszú, hogy mi mindenre kell figyelnie a szegény lovasnak, hogy megkapja a kettes alá értékelést. Na ezt az egészet mind kidobhatjuk az ablakon, ha túralovaglásra adjuk a fejünket: mindenki úgy fogja a szárat, hogy minél kevesebb vízhólyaggal érintkezzen, és ugyanez igaz a “helyes ülésre” is a nyeregben. Hol egy kézzel, hol egy ujjal vagy a fülünkre akasztva hordoztuk a szárat, törökülésben, hátrafelé magyarázva, fejjel lefelé hevedert szerelve, egyik kézben kulaccsal, a hónunk alatt esőkabáttal nagyon gyakori a felszerelés, a saját magunk vagy a ló szervízelése menet közben, és amikor épp minden rendben van, akkor is az idő felében inkább gyaloglunk a ló mellett. Ehhez persze együttműködő lovakra is szükség van, hogy a szervízperceket ne arra használja, hogy beleugorjon egy szakadékba, de a mi lovaink vérprofik voltak, úgyhogy én egy lélekkel sem találkoztam, aki mindig mind a két kezét használta volna a ló irányításához.

Hasonlóképpen evolválódtak a pihenések itt: az első pár napban mindig nagy odafigyeléssel használtam a kikötőkötelet vagy legalább fogtam a szárat, amíg legelt a ló. Mostanra inkább az volt a gyakorlat, hogy ha megálltunk, lecsatoltam a szárat (=az a hosszú szíj, ami a ló nyaka körül megy), a vállamra vetettem, Dalos pedig legelhetett amerre akart.

Dalos hiányos szerszámzatban, szár nélkül

Dalos amúgy százszor jobb társaság volt vezetve, mint lovagolva. Ha rajta ültem, imádott makacskodni, imádta a megszokásait amiktől ha eltértünk (pl helyet cseréltem volna egy másik lóval) teljesen leblokkolt és lezárta a kommunikációt. Ellenben ha vezettem, bárhova követett laza madzagon, busa fejével cukizott és puszikat adott és úgy általában előjött a cica jelleme. Talán ahhoz az ismerőshöz lehet hasonlítani, akivel mindig nagyszerű élmény eltölteni egy jókedvű estét kedves természete miatt, de rettentő élmény lenne, ha kollégaként együtt kéne dolgozni.

Kora este egy olyan hegyhátnál terveztük tölteni az estét, ahol egyáltalán nincsenek medvék, ezért villanypásztort sem kellett építeni, és ez hagyott bennem egy kis űrt. Persze nincsen esti táborverés dráma nélkül, ma sem váratott sokáig magára a napi adag. A táborunk egy kis legelőn volt, amitől pár száz méter sétára volt található az itatóvályú, amit egy csepegő forrás táplált. A ménest leszerszámoztuk, aztán a csapat nagy része eltűnt szokásához hűen, a  maradék társasággal pedig levezettük a lovakat az itatóhoz: a bajkeverő 4-5 lovat vezettük, a maradék tizenkettő pedig szabadon követett minket. A gond az volt, hogy a kútban nagyon kevés víz volt, és a víz elfogyott, mire minden ló odaért. A szomjas lovak türelmesen sorakoztak, hogy odaférjenek a száraz itatóhoz, de elakadás volt a folyamatban, mert akik épp ittak, nem akartak távozni, és a tolongásban elkezdődött a rugdalózás meg a verekedés is.

Barnabás volt az egyetlen jelenlevő szervező, és vakarta a fejét, hogy mit lehetne csinálni. Eszébe jutott, hogy az ellenkező irányban a másik völgyben is van egy kút, vigyük át valahogy a lovakat oda. Persze nem olyan egyszerű több tucat idegeskedő lovat meggyőzni arról, hogy a száraz kutat hagyjuk magára, és nem is ment gond nélkül: a fele ménes visszament a táborba, a másik fele meg egymást gyepálta, és volt a káosz megszüntetésére négy jelenlévő ember, akiből kettő ugyanúgy nem értette a helyzetet és a rossz irányba terelgette a szomjas jószágot.

Azt találtuk ki, hogy Barnabás vezeti elől akit tud, én meg hátulról ijesztgetem a lemaradókat: ehhez át kellett csúszkálni a bokaközépig érő sáron, majd miután átkorcsolyáztam a repkedő paták és fogsorok között a lovak mögé, bemutathattam a karabineres kötéllel ugrálást és kurjongatást, mint műsorszámot. A műsorszámnak elég meggyőzőnek kell lennie, hogy az amúgy elfoglalt lovak felfigyeljenek rá, de hát pár nappal korábban már sikerült harci helyzetben is abszolválni a ménesijesztgetést, most is nagy sikerrel reagáltak a pacik, és vágtázva rohantak az addigra eltűnő Barnabásék után. Én meg ott maradtam egyedül a dagonyában, de hát ilyen az alkalmi csikósok dicsősége.

Egy másik kút, amiben van víz

A másik kútban szerencsére rengeteg víz volt, így minden ló lenyugodott a francba, és nekiláthattam a saját szükségleteimnek, amikor derűsen konstatáltam, hogy valamelyik paripa rálépett a kajásdobozomra, amiben az ebédet hordoztam eddig. A műanyag ládikából csak kb száz darab cserépdarab maradt. Minek hagyom a vágtázó ménes útjában, ugye – nem baj, majd kitalálok valamit: nem idegeskedtem, ugyanis utunk egyik legszebb csillagos égboltja elterelte a figyelmem: fényszennyezés híján szédítő mennyiségű csillagunk volt és időnként akkora hullócsillagokat láttunk, hogy kettévágták az eget és azt hittük, Gyergyóra estek.

A tájba nem illő ponyvás kupac nem más, mint az éjszakára összehalmozott nyergeink

A következő, szomorú búcsúepizódban megismerkedem az Öcsémmel és hazaérünk a bázisunkra is.