Elérkezett hát a nagy nap: tökre azt hihetné az ember, hogy ebben a katartikus pillanatban nem fog szakadni az eső – de szakadt. A panoráma helyett csak köd és szürkeség ült a tájon, a pocsolyák összeértek a földön és egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy ennyire rossz időben vajon csúszik e az indulás. (Persze, hogy nem.)

Kora reggel keltem, átnéztem a kapott felszereléseket: egy pár első nyeregtáskát és egy pár hátsó nyeregtáskát, egy merevfalú uzsidobozt, amiben a napközbeni ellátmányt tudom vinni, egy kidobós sátrat és egy kobakot.

Elköltöttem utolsó bőséges reggelimet Brigitta gondoskodása alatt, beburkoltam magam tetőtől talpig esővédőbe és felkerestem a számomra kijelölt hátast, akivel a következő két hétben leszünk társak. Egy Dalos nevű szürke lipicai heréltet kaptam, a ménes legidősebb és legmagasabb lovát, aki már sok túrát (és sok lúzert) látott. A nevét onnan kapta, hogy a mamája vak volt, és Dalos kiscsikó korában már az első napokban elkezdett neki énekelni, hogy nehogy véletlenül rálépjen az istállóban.

Dalos természetesen a ménes legkoszosabb lova is volt induláskor, mindig rafináltan rétegezte magára a fenyőgyanta, sár, fekália és fűfoltokat, hogy a lehető legjobb tapadást biztosítsák testén.

-Szevasz Csacsi, leszünk barátok? - kérdeztem.

Dalos fürkészően nézett rám az esőben, és egykedvűen sóhajtott.

A lovon csak a napközbeni felszerelést kellett vinni, esténként a legtöbb napon olyan helyen fogunk táborozni, ahova Katrin és Csaba fia, Barnabás egy dzsippel és egy utánfutóval el tud jutni, így a csereruhákat, a sátrakat meg a tábori kellékeket ezen a mobil bázison fogjuk tárolni. A hátsó nyeregtáskákat csak azokon a napokon fogjuk felszerelni, amikor a mobilbázis nem áll rendelkezésünkre este.

A legmagasabb lovat felnyergelni számomra egyáltalán nem volt triviális az első napon.

Szóval a nyerget olyan magasra kell felemelni, hogy ne lássak semmit, és aztán a fejem felett egyensúlyozva a sok kilós nyerget valahogy billegve, nekifutásból pont elsőre jó helyre kell tenni a ló hátán. Ha nem találtam el elsőre vakon, hogy hova érkezzen a cucc, akkor izomerő híjján utólag nem tudtam igazítani, le kellett vennem a nyerget, a félrecsúszott pokrócot és újból vak nekifutással megpróbálni felimádkozni a tökéletes pontra. Végtelen számú próbálkozás állt rendelkezésemre, már amennyiben a csoport nem hagy ott egy idő után, ahol vagyok.

Gyakorlott lovasoknak ez a művelet mondjuk tíz perc, nekem ötven volt, viszont örömmel konstatáltam, hogy lánykorom lovastáboraiban elsajátított, lovászoktól tanult káromkodástudományom néhány perc alatt felszínre került, és állt rendelkezésemre a nehéz percekben. Hát, ez is több, mint a semmi, de azért a teljesítményem elsőre gyászos.

A parkolóban, indulás előtt

Miután felimádkoztam a lóra az összes felszerelést, következő akadály a langy meleg esőben a lóra történő felkászálódás volt. Arra emlékeztem régről, hogy aki nem tud felszállni a lovára, azt kiröhögi az összes szittya, hun, kun és pun lovász, és egy kicsit én is kínosnak éreztem, de a szegycsontomnál lengedező kengyelt egész biztos nem fogom tudni összeilleszteni a lábfejemmel: ide furmány fog kelleni. Szerencsére találtam a közelben egy virágládát, és Dalost a közelébe terelgetve, a tereptárgyon mókusfürgeséggel felmásztam, hogy nehogy valaki észre vegye, hogy csaltam. Mint kiderült, kár volt aggódnom, ugyanis szinte mindenki használt valamilyen dobbantót, és nem volt ciki hasonló leleménnyel élni: a lényeg, hogy legyél a lovon valahogy, aztán meg ne ess le.

Kora délelőtt elindult a csapat, és búcsút intettünk a tanyának. Első napunkon kb 9 óra lovaglás volt kitűzve kb 30 km távval, mely végén egy kénes vízű forrás mellett terveztünk tábort verni.

A terep amellett hogy felázott és csúszós, saras volt, még meredek is volt, úgyhogy totyogva lépegetve haladtunk egyes sorban, minden lépésre vigyázva. Körülöttünk hatalmas fenyőerdő volt, aminek a tövében még napos időben sem volt világos. Rengeteg gomba nőtt, piros és szürke pettyes kalappal, sárga és narancs színekben kacsintottak rám, hisz tudták, hogy lóhátról ártalmatlan vagyok rájuk nézve.

Az első pár óra után rájöttem, hogy ez az egész kaland nagyon nehezen lesz fényképezhető. Kb percenként törtem át egy alacsonyan növő, vizes, tömör faágon, de ha pont nem jöttek faágak, akkor a gép kijelzőjéből nem láttam semmit, és ha mégis, akkor a ló mozgása miatt minden simán homályos lesz, úgyhogy főleg a pihenőket tudtam fotózni.

Csaba 2-3 óránként tartott velünk pár perc pihenőt, illetve délben egy nagyobbat, amikor elengedtük a lovakat és ők is legelőszünetet tartottak.

Egész nap lassan csúszkálva léptettünk, meredek kaptatókon fel, majd meredek kaptatókon le, ismerkedtünk Dalossal és nézegettük az esőfellegeket, akik nem adták jelét, hogy távoznának az égről. Az egész út nagyon meditatív, csendes volt, és német csoporttársaim is a szokásosnál kevesebbet csacsogtak. Emberekkel egyáltalán nem találkoztunk, javarészt vadcsapásokon és ösvényeken haladtunk.

Este hat magasságában megpillantottam a dzsippünket: megérkeztünk az első napi út végéhez, egy fenyvessel körül ölelt tisztáshoz. 

Az első táborhelyünk megpillantása hatalmas megkönnyebbülés volt: 9 óra menet engem és Dalost is elcsigázott, és míg benne jó adag rutin dolgozott, nekem fogalmam sem volt, hogy az erőnlétem hány óra túrázásra elég – szerencsére úgy tűnt, hogy az első napot kipipálhattam jelentős káresemény és áldozat nélkül.

A kék ponyva megpillantása a nap végén olyan volt, mint a kockás célzászló a Forma 1 futamokon

Érkezés után igyekeztem sportos tempóban lenyergelni és ellátni Dalost, de inkább hasonlítottam egy nyerges eső-zombira mint egy fitt túrázóra. A lenyergelés után kötelező hátmosás járt minden lónak, majd egy csengettyűvel ellátott nyakörvvel szereltem fel a pajtit, és mehetett szabadon dolgára legelni.

A ménes egyes bajkeverő lovai kikötve maradtak, de a legtöbb ló sötétedésig szabadon mászkálhatott, és válogathattak a tisztáson a kedvenc növényeik közül.

Miután a pacikkal megvoltunk, Katrin és Barnabás mindenkinek adott egy pálinkát a nagy ijedtségre, majd hozzáláttam, hogy hajlékot építsek magamnak.

Zavartan tébláboltam a sátor felállítása után: mit kell csinálni ilyenkor este? Adott egy nagy csoport hangos német, akik a tűz körül tülekednek, és nem tűntek érdekes társaságnak. Az eső csepergett kitartóan, így a tájban sem lehetett gyönyörködni, és még rutinom sem volt ezekkel az esti táborokkal.

Az egyetlen magyar erő a szuperelfoglalt Barnabás volt: “Barnabás, rakj tüzet! Hozz fát! Hozz vizet a forrástól! Vágd ki onnantól odáig a fákat! Faragj cölöpöket, adj zabot a lovaknak, a spanifert lazítsd meg, kínáld meg a vendéget pálinkával, hol a sátrad? Kösd ki a málháspónikat, gallyazd le a bográcstartót…” Barnabás pedig egyszemélyes hadseregként mindenhol ott volt, mindent csinált és gondoskodott a fogalmatlan turisták és lovaik kényelméről és biztonságáról.

Támadt egy ötletem.

Szégyenlősen odaoldalaztam hozzá és megszólítottam.

“Őőőőő, figyu… tudok valamit segíteni?”

Barnabás megállt, végig mért, és halvány reménysugárral a szemében visszakérdezett.

“Tudsz fát vágni?”

Soha nem vágtam még fát. “Őőőőő… azt hiszem igen.”

“Na, jól van akkor, onnantól odáig légy szíves vedd ki azokat a fenyőfákat, mert a tisztás be fog záródni pár hónapon belül, ha hagyjuk őket megnőni, köszi.”

Ezután elrohant az ellenkező irányba, és ott maradtam egy célszerszámmal egyedül, az esőben, a rengeteg erdő közepén. Melyik fákat? És honnantól meddig? Mindegy, csináljuk! És a pesti irodista technikámmal 1-2-3 fácska is kipenderült a tisztásról, aztán továbbiak követték amig nem lett egy pár lónak elég legelőterület a placcon.

Utoljára akkor voltam ilyen büszke magamra, amikor fizikából ötösre feleltem Neurotikus Tóni bácsinál hetedikben, de próbáltam leplezni, és szenvtelen arccal mutattam a művem a visszatérő szakembernek.

A frissen gyártott tisztás megfelelt, úgyhogy aztán elbillegtünk a forráshoz vízért, majd rárepültem az elkészülő bográcsra és vacsora után érzékeny búcsút vettem az estétől.

Az éjszaka nyugodalmáért az úgynevezett medveőrség felelt: este tíztől reggel ötig egyórás váltásokban osztottuk fel az éjszakát: a medveőr felelt azért, hogy a tábortűz mindig égjen, és ez távol tartsa a macikat. Én a reggel kettő és három közötti békés időpontot kaptam, úgyhogy elalvás után rögtön keltem is, és kettőkor kicsoszogtam megnézni, hogy van e maci.

Nem volt, és az eső is elállt, úgyhogy ácsorogtam egy órát a tűz mellett és azon tűnődtem, hogyha mégis jönne maci, akkor milyen fegyvernek látszó tárgy van a kezem ügyében. Volt gumipók, fémbögre, borosüveg, kisbogrács… és egy karikásostor! Hm, érdekes, meg kéne tanulni vele bánni, mert így csak arra elég, hogy a saját fogam verjem vele ki, de ha tudnám értelmezni a működését, akkor állítólag minden ellen hat. Talán reggel megkérem Csabát, hogy rögtönözzön egy ostor-workshopot.

Háromkor átadtam az őrséget valaki medveszerűnek, aztán aludtam még egy-két órát, mielőtt hajnalban elkezdődött volna az új műszak.