Gyönyörű napsütéses napra ébredtünk, ami óráról órára melegedett kánikulává. Minden nap lejjebb ereszkedtünk a tengerszint magasságából, és a hőmérő is napról napra többet mutatott. A reggeli kötelező bográcsos kávé és bográcsos mentatea után megitattuk a lovakat is és felkerekedtünk, hogy az első hét utolsó állomásához, és túránk legtávolabbi pontjára, Uzonkafürdőhöz érkezzünk.

Felkerekedtünk volna, ha sikerült volna a hátsó nyeregtáskáimat felcsatolni, de majdnem egy óra anyázás árán tudtam csak felapplikálni a nyeregre a perifériákat. Panaszosan mutattam Csabának, hogy szerintem ez a konfig szar, mert a dolgok, amiknek be kellett volna menniük helyekre, nem fértek be, más alakúak voltak vagy egyáltalán nem is oda lettek kitalálva, ahova kerülniük kellene elméletben. Csaba hümmögött, hogy hát ez tényleg nem jó, és eddig miért nem szóltam, eddig igy jöttem? Na sebaj, Uzonkafürdőn majd találkozunk Nyerges Csabival, aki tud majd nekem segíteni, és megjavítjuk a nyergemet, hogy tudja fogadni a hátsó táskákat.

Király.

Egy egész rövid, 5 órás etap állt előttünk, aminek a továbbra is velünk sétáló Barnabás is örült: a táj túlnyomó részt legelőkből és kis erdőfoltokból állt, de utunk során először megjelentek a szántóföldek is: a szénabálákat és a halandók számára is járható keréknyomokat a civilizáció markáns és hangos jeleinek vettük: itt bizony emberek élnek.

Mivel a táj napok óta a legkedvesebb arcát mutatta, és mert már egy ép porcikám sem volt a nadrág alatt, félúton úgy döntöttem, hogy Dalos mellett sétálok: a csapat elején baktattunk, mögöttem az elnyűtt, sajgó fenekű németek lovagoltak, ők is érzékelték az eddig megtett napokat és a szokásosnál halkabban csacsogtak.

Kora délután meg is érkeztünk egy, a semmi közepén lévő panzióba: a panzió elé kikötöttük a ménest és meglepve konstatáltuk, hogy egy gyógyvizes medence is várta a félig megfőtt csoportot.  

Egy pihenőnap következett, amikor a lovak pihenhettek és a kedves turisták is magukra találhattak: rég látott ismerősként köszöntöttük az áramot és a folyóvizet – bár térerő nyilván itt sem volt.

A pihenőnapon a semmiben található panzióból beautóztunk Tusnádfürdőbe, ahol sikerült is az első macikontaktot megünnepelni: egy pár hónapos medvebocs stoppolt az autóúton és integetett az arra haladó turistáknak kajáért. A macik etetése szigorúan tilos, mivel ezzel megtanulják, hogy az emberek közelében kedvesebb vagy kevésbé kedves kéregetéssel könnyen jóllakhatnak, és ezek a félrenevelt mackók kerülnek be később a híradóba, mint a lakosságot riogató vagy terrorizáló kürtöskalácstolvajok.

Elképesztően cuki, kutyaszerű kunyeráló arc. Sajnos működött is, láttuk, ahogy repültek a szendvicsek az autókból

Egyébként azok a macik, akiket nem etetnek, alapvetően félnek az embertől és elkerülik őket: az incidensek szinte mindig kaja körül alakulnak ki, vagy ritkán bocsokat vezetgető anyamackó körül. Ha Magyarországon felbukkan egy-egy mackó, az egész sajtót bejárja a hír és mindenki elborzad a lehetőségtől, hogy szembe jöjjön egy ilyen állat vele, de Erdélyben ezzel a témával egy kicsit rutinosabban bánnak, és a közhihedelemmel ellentétben nem ér automatikusan véget a világ, ha medvék (vagy farkasok, hiúzok, stb) laknak a környéken. Tusnádfürdő főutcáján például egy hatalmas molinóról lehet elolvasni, hogy mi a teendő, ha macival találkozol, és hogy élj együtt a macikkal városban, vagy hogy közlekedj az erdőben.

A ”soha ne szaladj előle” tételt már sokszor hallottam, de a helyiek elmondása szerint ettől rugalmasan el lehet tekinteni. :D

Tusnád mellett egy erdész által vezetett mackólesre is csatlakoztunk, ahol találkoztunk Matilddal és Ferikével, az erdészek által kajával odaszoktatott mackópárossal.  Őket egy védett, épített faházikóból lehetett megtekinteni, szinte karnyújtásnyi közelségből.

Balra Matild, jobbra Ferike

Amikor hazaértünk, arra lettem figyelmes, hogy a panzió előtti villanypásztorban nincsenek lovak, ellenben a saját lovainkig megszólításig hasonló szabad lovak szaladgálnak fel-alá a szállás mögötti hegyoldalon. Amikor megláttam az utánuk kétségbeesetten futkorászó Barnabást, úgy döntöttem, hogy csatlakozom a mókához, és felkaptam annyi kötelet, amennyit csak találtam és elindultam összeszedni a lüke állatokat. Mint kiderült, a villanypásztor egyik oldala ledőlt, és ezt egy világraszóló lehetőségként értékelték a szökési szakértők – a pihenőnapon többet futottam hegynek fel majd le, mint a többi napon együttvéve. Az első óra rohangálás után felemelkedett a medence mellől és csatlakozott néhány segítőkészebb német pajtás is, és így közös erővel végülis sikerült újra lótulajdonossá tenni Csabát.

A létszám ismét teljes

Szomorúan néztem a horizontot este, hátha felbukkan Nyerges Csabi barátom, de nem találkoztunk, így elhatároztam, hogy az kínlódjon a hátsó nyeregtáskákkal a továbbiakban, aki akar, de én az út további részét nélkülük teszem meg: kinek kell annyi cucc, elvégre nomádkodunk. Szerencsére csak 1-2 éjszaka volt beütemezve mozgó HQ nélkül, a többin támogat minket a dzsipp.

A pihenőnap után a Szent Anna tó volt a kitűzött cél, illetve a mellette diszkréten meghúzódó Mohos lápon. A hőség már kora reggel tikkasztó volt, az 50es naptejet sercegve itta a bőröm és az út során nem sok árnyék volt az út fölött. Inkább szántóföldek és legelők kisértek minket, és az igen sűrűn álló villanypásztorok. Előfordult, hogy olyan útvesztőt képeztek, hogy kénytelenek voltunk behátrálni előlük Sepsibükszád pezsgő belvárosába is, és a főúton gyalog vezetgettem Dalost és az egyik málháspónit, hogy ismét irányba tudjunk állni a Szent Anna tó felé. A falu népének nagyon tetszett a felvonulás, főleg a gyerekek csüngtek a kerítésen. Próbáltam mosolyogni meg jófej lenni, de a vizem fogytán volt és a kánikula eléggé lenullázta a kapacitásaimat: csak érjünk már oda valahova, ahol nincs villanypásztor.

Sepsibükszád "fényei"

Még ezen a könnyű napon is akadtak nehéz szakaszok, és olyanok is, amikor keresni kellett az utat

Néhány óra elteltével sikerült elérnünk egy bükkös erdő árnyas területét, ahol fellélegezve rogytam össze: szerintem ez a hely jó lesz estére, "Vágó úr, megállnék!" Mit ad Isten, kiderült, hogy tényleg itt fogunk táborozni: gyorsan lenyergeltem és lemosogattam Dalost, valahova összekupacoltam a szerszámokat, segítettem kihúzni a villanypásztort a lovak köré majd arccal leborultam a fűbe: "Szevasztok, nekem dolgom van."

A nap már alacsonyan járt, amikor felébredtem, és felültem a fűben. "Jé, hát te itt vagy?" rikkantotta Csaba az egyébként gyanúsan csendes, elhagyatott táborban. Mint kiderült, a csoport elment megnézni a Szent Anna tavat és a tőzeglápot, de azt én átaludtam: jó, végülis az egész két hetes túrát "Szent Anna tó túrának" hívják, miért is néztem volna meg. Pont ekkor futott be egy kedves helyi erdőkerülő, és az álmos fejem előtt megjelent egy kitöltött pohár pálinka. "Te magyar vaaaagy!" felkiáltással köszöntött. "Aha" -válaszoltam, és jól nevelten be is dobtam az italt, nehogy valakit megsértsek. Még felmerült néhány kérdés a kilétemmel kapcsolatban, melyekre legjobb tudásom szerint válaszoltam: minden válasz helyesnek bizonyulhatott, mert újra és újra megtelt a kispohár és folyamatos üdvrivalgás kísérte a beszélgetést.

A sokadik pohárka után az új legjobb cimboránk elköszönt, mert nem ihat többet, hisz ma még buszt fog vezetni. :D Felszaladt a szemöldökünk, de megnyugtatott, hogyha lejár a munkaideje, még visszatér. (Nálunk vajon miért nem ilyen egy munkanap?)

A csoport is visszatért a barangolásból, és lelkesen magyarázták, hogy miről maradtam le: a különlegesen ritka tőzeglápon vezette őket körbe szakavatott idegenvezető, aki megmutogatta nekik a különböző mérgező növényeket, többek között egy hallucinogén bogyót. A bogyóról tudvalevő, hogy elfogyasztása után 12 órán keresztül be lesz tőle tépve az ember, utána viszont egy hétig tartó hasmenést okoz. Drága német hippibarátaim gyors fejszámolással kikalkulálták, hogy ez tökre megéri és belakomáztak a bogyóból, amitől némileg bizonytalanná vált a következő napi tervezett táv és túraidő, de a lényeg, hogy az aznap valóban kiválóan sikerült.

Azért ti ne egyetek belőle.