3 napja voltunk úton, bruttó 5 napja nem igazán tudtam kommunikálni magyarul: részben eleve nem sok ember volt körülöttem, részben pedig akik voltak, németül beszéltek. Ennyi idő alatt nagyon erősen olyan érzésem támadt, hogy tulajdonképpen nem is Erdélyben, hanem az Alpokban vagyunk. Ez egy sunyi csüggedést csempészett be az első pár napomba, talán honvágynak is nevezhetjük: a térerő meg a mindenféle digitalis kapcsolat hiánya pedig óvatos chili-szórás volt ebbe a fájó sebbe.

A kiváló panzióban csak kisebb jelentősége volt a forró zuhanynak meg a 3 rétegű wc-papír készletnek. A lényegi termék egy közepesen recsegős rádió volt, amiből megütötte a fülem, hogy Zorán énekelt. Magyarul.

Annyira megörültem a bizonyságnak, hogy valahol él minimum egy másik magyar is a világban, hogy bár sose hallottam ezeket a számokat, de nagy lelkesedéssel, orrhangon együtt énekeltem a rádióval (színjózanul), és ez végre átfordította a hangulatom és az erőviszonyokat is: szegény németek nem tudják kivel kezdtek – megtanítom őket magyarul… vagy legalább káromkodni. Ettől az estétől datálva nem hiányzott az internet meg az otthoni dolgok, és nyomott egy újraindítást a rendszer: hasznavehető emberként fogok részt venni a túrán mostantól, meg valahogy mégiscsak képviselnem kéne a magyarokat, ha már olyan kevesen járnak Csaba túráin közülünk.

Valószínűleg a rendszer újraindítás kihatott a külvilágra is, mert verőfényes napsütés várt reggel, gőzölgő, hempergő lovakkal és gyönyörű panorámával.

Barnabás örző szemeivel

Az eltervezett “tiszta ruha- gyanús ruha- szennyes” tengelyt felváltotta a “száraz – nyirkos – tökvizes ruha” tengely a táskámban, a rendszerezés tehát már most megborult, de nem bántam: próbáljuk ki a mai napot szárazon.

Mivel eldöntöttem, hogy egy komplett országot képviselek, ezért a fejem felett hordoztam a nyerget Dalos felé haladva, sitty-sutty felnyergeltem (jó szarul persze) és elsőként kukorékoltam a csapatból menetkészen.

Csaba megkérdezte: “A magyarok felsorakoztak?” “Fel!”

Utunk ma kb 40 km volt, és egy kicsit szelídebb arcát mutatta a táj, mint az előző két napon. Nyílt legelők és fenyvesek váltogatták egymást, de helyenként már megjelentek bükkösök is, ahogy fokozatosan ereszkedtünk lejjebb a kiindulási 1800 méteres szintről. Az eső nem esett, de engem az istenért sem lehetett kiimádkozni az esőruhámból: résen voltam, eleget tanultam első nap ezekről a dolgokról.

Sok olyan tudományos villanypásztoron keltünk át, amit a mai napig nem értek: csak egy oldala volt. Nagy óvatossággal kerestünk rajta bejáratot, bezártuk magunk után, majd soha többet nem találkoztunk vele. A villanypásztoroknál csak a pásztorkutyák voltak tudományosabbak: megfigyelésem szerint az őrzött állatfaj méretével kb megegyező állatok voltak a kutyák, és a kutyatartás alsó értelmezhető létszáma a tíz. Nagyon meggyőző tud lenni 10-15 felénk száguldó, agyvérzés közeli állapotban lévő 40 – 60 kilós állat, és állítólag ez is a cél velük: nem csak medvék froclizzák a háziállatokat, de farkasok meg hiúzok is, és mivel heti szinten van valami atrocitás, ezért szükséges a tűzerő. Mindenesetre örültem, hogy az én lovam a legmagasabb és minden tiszteletem azoké, akik gyalog túráznak ezeken a tájakon.

A déli pihenőnk egy kakukkfűvel és szamócával borított tisztáson volt: megtömtem a zakuszkás kenyeret a kakukkfűvel és meghatódva néztem a kilátást: Csíkszereda fölött jártunk, mögötte pedig halványan a Csiki Havasok tűntek fel: jövő héten ott fogunk visszafelé kacsázni.

Csaba lova hasig a kakukkfűben

A bal felső sarokban a világoszöld folt Csíkszereda. A jobb oldalon pedig koszmós csacsi, Dalos

Itt az az ügyes fortély látszik, hogy a pihenők alatt a lovak szájában levő zablát kivettük, hogy kényelmesebben legelhessenek

A pihenő után folytattuk utunkat, ahol a sok marha- és juhnyáj után egyszer csak néhány csacsival találkoztunk. A lovak, akik addig minden más állat, még az acsargó kutyák iránt is teljes közömbösséggel voltak, a szamarakat azonnal ősellenségnek és fenyegetésnek minősítették, és ment a sunyítás, rugdalózás, erőfitogtatás meg emberkedés a két szerencsétlen kiscsacsi számára.

Szerencsére hamar magunk mögött hagytuk őket, és a hátralévő 3-4 óra eseménytelenül telt.

Az esti szálláshelyünk ismét egy nagyon eldugott helyen lett eltervezve: turistáknak teljesen elérhetetlen, mindentől távol lévő hegyhát, azonban nem erdő fedte, hanem legelők. Volt egy friss forrás a legelő közepén, itatóval, ahol a lovak olthatták szomjukat, illetve látótávon belül egy esztena is volt néhány ott lakó juhásszal és az állataikkal. Az esztenák nyári/ideiglenes szálláshelyek a hegyen lakó pásztorok számára, ahol sajtot tudnak érlelni meg egy fokozattal nagyobb luxusban tölthetik el a nyarat, mintha nomádkodnának... de tényleg csak egy fokozattal luxibb.

A lovak mellett egy juhnyáj is legelészett, illetve a távolban egy másik nyáj is adminisztrálta a füvet: teljesen békés volt a jelenet. Lenyergelés után Csaba úgy döntött, hogy legyalogol a dzsipp elé, hogy segítsen nekik idetalálni, és addig egyedül hagyna minket. Felszaladt a szemöldököm: “Csaba, de mit csináljunk, ha valami történik?” “Egy dologra figyeljetek, hogy a lovak ne menjenek el!” és ezzel az intelemmel búcsút is mondott.

Mivel a dzsipp még nem volt velünk, se villanypásztora, se értelmes kikötési lehetősége nem volt a ménesnek, így 1-2 kivételtől eltekintve tök szabadon legelésztek, felületes szemlélő számára egy helyben. Mi baj is lehetne?

Német kollegáim tüzet raktak, köré ültek és a továbbiakban befejezettnek tekintették a napi teendőket, így én felkerekedtem egy kötéllel a kezemben, hogy a ménes túloldaláról stresszeljek gyönyörködjek a tájban.

Az első félóra eseménytelenül telt, és már kezdtem azt hinni, hogy megússzuk jelentős ijedelem nélkül, hogy nincs autoritás velünk. Fél óra múlva arra lettem figyelmes, hogy négy ló elkezdett máshol legelni, mint a többiek, amolyan határesetnek minősültek, hogy ők most esznek-e vagy szöknek. Két német irodista is felfigyelt, és elkezdte őket paskolgatni meg noszogatni, hogy visszatérjenek a méneshez, de erőfeszítéseik eredménytelenek maradtak: két német irodista nem elég ahhoz, hogy négy ló akaratát meghajlítsa. Egy darabig nézegettem, ahogy babrálnak velük, aztán megszántam mind a hatukat és odakutyagoltam a varázslattal, a kezemben tartott kötéllel. Ez volt a nagy trükk, a kötelet megpörgetve és egy egészséges "NEEEE" felkiáltással mind a négy ló felcsapott farokkal vágtázott vissza a többiekhez.

"Hú wow, mit jelent a "neeee" magyarul? Ez nagyon jól működött!" kérdezték a nauták. Mutogattam nekik a kötélre, hogy amúgy az a lényeg, a "neee" pedig semmit nem jelent azon kívül, hogy egy istállószerte használt mindenes indulatszó. "Ja genau!" bólogattak, miután nem értették meg az összefüggést, és visszasiettek a tűz köré.

Én is elfoglaltam eredeti őrhelyem, és még mindig azt hittem, hogy minden rendben lesz, hisz nemsokára jön a Land Rover.

Ekkor a szomszédos juhnyáj elindult felénk illetve a hozzájuk tartozó pásztorkutyák is.
Biztos hallottatok már ti is róla, milyen sokféle füttyjellel tudnak a pásztorok kommunikálni a kutyáikkal: nagy távolságokról jobban hallatszik, mint a beszéd és magam is le voltam nyűgözve, ahogy minimum tíz féle füttyel füttyögött a két mackónacis szakember. Nos, a kutyák tökéletesen leszarták mind a tízfélét. 

Az egyik odajött hozzám, hogy simogatást kunyeráljon és egy helyben topogva nyüszített, amikor ignoráltam. Három másik birkózott, kettő aludt egy pedig a szerszámját mosogatta elmélyülten. Miután ellestem ezeket a kulisszatitkokat, újabb nyáj jelent meg, újabb falka kutyával. Vagy ez ugyanaz a nyáj, ismerik egymást? És hova lettek a pásztorok? Kicsit idegeskedtem, amikor a nyáj nem akart véget érni, viszont elkezdtek rácsorogni a ménesre, és az új nyáj egy új falka kutyát is hozott, akik izgatottan és boldogan estek neki az előző kutyafalkának és kezdték egymást csépelni. A korábban látott juhászokat a föld nyelte el, ellenben a harmadik irányból, közrefogva a lovakat megjelent pár száz szarvasmarha is, akik felé a lovak kényelmetlenül kezdtek fülelni.

Méltatlanul ritkán esik szó a hegyi pásztorok Kresz szabályairól a sulikban, és ötletem sem volt, hogy a kialakuló dugó szabályszerű e, hogy a különböző nyájak keveredhetnek e, vagy hogy egyáltalán ilyenkor kinek van elsőbbsége? Annak akinek nagyobbak az állatai vagy akinek több van? Vagy jobbkézszabály van? Ide-oda járkáltam a zavaros nyájhatárok mentén és próbáltam a lovakat összébb terelni anélkül, hogy vágtázva megindulnának valami random irányba – meglepően kicsi a határvonal náluk a teljes érdektelenség és a veszett vágtázás között, vagy legalábbis az én rutinommal kicsinek tűnt.

És egyszer csak napnyugta felől megjelent a nemezis: négy szamár közeledett, természetesen mindenféle emberi felügyelet nélkül.

Neeeeee, csak szamarakat ne! Minden ló felkapta a fejét és idegesen hegyezték a fülüket az ellenség felé. Én kétségbeesve próbáltam 800 állat figyelmét felhivni magamra egy kezemben pörgetett karabineres kötéllel, (ami a Székelyföld lézerkardja), és emlékeztettem minden állatot egyenként, hogy merre kellene haladnia és hogy nem szabad veszekedni. Mondjuk főleg a lovakat kellett emlékeztetni, mert a sutyerákabb lovak rögtön elindultak a szamarak felé, azok meg szegények nem győztek menekülni. A sutyerákok meg utánuk: csak úgy spricceltek a marhák-kutyák-juhok a fogócskában, én meg mentem és mutogattam a kötelemre, hogy mindenki fejezze be a tevékenységet, suttyók balra – csacsik jobbra, gyerünk! A suttyó osztag a csacsikkal eltűnt a horizonton, ekkora néhány jófej német is megjelent, hogy segítsen fenntartani a káoszt. A stratégiát újra gondoltam: két német csajjal megerősítve a ménes meglévő részét visszatereltük az eredeti helyükre, ezzel egy kis helyet nyerve a csatatéren. A német cukik ráakaszkodtak pár ló kötőfékjére, hogy csillapodjon a közhangulat, én meg elindultam kiváncsiskodni a suttyók után. Szerencsére látótávon belül tartotta őket a falkaösztön, és amikor a csacsikat szem elől veszítették, akkor elbizonytalanodtak annyira, hogy utol tudtam érni őket a szánalmas kötelemmel. Ott előadtam a szokásos köteles-üvöltöző performanszot és a renegát gyógyegerek visszagaloppoztak a többiekhez – huh, király, senki sem sántít, a létszám is teljes, profi munka volt. Közben egyre kevesebb kutya verekedett és a nyájak is eltakarodtak a közvetlen közelből, és pár percre nyugalom költözött a tájra.

Jé, jön a Land Rover! Szia Csaba, nem, nem volt semmi gond. Igen, köszönöm, kérek pálinkát.

A következő epizódban megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot a szomszédainkkal anélkül, hogy a kutyáik ledarálnának minket.