Kora reggel kiváncsian lestem a szokásos budipapíros alakokat a hajnali táborban, hogy tapasztalható e szemmel látható másnap a bogyók után, de mindenki normálisnak tűnt, talán csak egy kicsit ügettek fürgébben a szokásosnál a folyóügyeket intézni. Bíztató, bíztató.

Előző nap Tusnád környékén sikerült néhány bit internetet elfognom, és letöltöttem egy oldalnyi időjárás előrejelzést, amiből a következő napokban okultam. A reggel ismét rekkentő hőség ígéretével gyűjtötte a fokokat, de a tegnapi lementett infóim alapján ma délután nagy vihar volt várható.

Felnéztem a felhőmentes égre, és mondtam Csabának: “Csaba, ma vihar lesz délután három és hat között.”

“Honnan tudod, van interneted?”

“Nincs, a szél szagából érzem.”

“Na majd meglátjuk.”

A mai táv valami indokolatlan hosszú és indokolatlan sokáig tartó szakasznak ígérkezett: betömködtem a zakuszkás kenyeremet a bal táskába, a vizemet meg a naptejet a jobba, és fel is kerekedtünk, hogy ráforduljunk a Csíki-havasokra, ahol a gyimesi csángók laknak. A Csíki-havasok gerincén északnak fordultunk, és előző heti utunkkal párhuzamosan haladtunk, csak már északnak, hazafelé.

Ez az építmény a pásztorok hálószobája, amolyan medveóvóhely. A képen szereplő darab egy tuning változat, mert villanypásztor is van körülötte. Utunk során végig sokkal találkoztunk.

A növényzet továbbra is apró termetű fákból és nyílt legelőkből állt, így árnyat egyáltalán nem adott, ami pár órán belül hőguta közeli állapotba kergetett, de szerencsére volt vizem, így állandóan iszogatva valahogy elkókadoztam a nyeregben. De aztán egyszer csak elfogyott a cucc, a szokásos itató és forrásmegállók meg csak nem akartak megérkezni, illetve ami volt, az pillanatokon belül elnyelték a lovak.

Mint kérdésemre kiderült, reggel elhangzott az infó valamilyen általam nem beszélt nyelven, hogy ma vízmentes utunk lesz, mindenki hozzon két-háromszor annyi vizet, mint szokott, mert nem lesz útközben semmilyen forrás. Ránéztem a delet mutató Napra és az üres kulacsomra, és hallottam lelki füleimmel a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét: baljós lesz a nap.

 A Csíki-havasok nevét nem tudom ki adta, de én egy hópihét sem láttam, csak napmelegtől égő kopár szik sarjakat, meg rajtuk legelő tikkadt szöcskenyájakat… és milliónyi böglyöt. Dalos is egyetértene, hogy inkább a Csíki-böglyösök lenne a találó név, de ő nem a névadással volt elfoglalva, hanem hogy gyaloglás helyett lekanalazza magáról a vérszívó bogarakat.

Teltek múltak az órák, és a táj nem változott körülöttünk, én meg egyre ernyedtebben ültem Daloson: az utolsó korty víznek már az emléke sem volt meg, a meleg teljesen letaglózott, a külvilág és a táj irányába már rég indiferens lettem, a kép kezdett kihagyni, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne ejtsem el a szár végét. Az irányítást átadtam Dalosnak: a feladat követni a többieket és figyelni az utat, én meg addig azon dolgozom, hogy ne fúródjak arccal Csángóföldbe. Dalos is érezte, hogy valami van, mert a szokásos nyavalygásait és legelés próbálkozásait abbahagyta és nagyon felnőttesen viselkedett - minden korábbi csínytevését megbocsájtottam azért, hogy rábízhattam ezt a szakaszt, és még ma is hálás vagyok neki érte. Időnként ügettünk is, és egy ilyen szaporább szakaszon arra lettem figyelmes, hogy egy medveszerű állat ijedten felugrik a lovak elől és eltűnik a bozótosban… de mivel nem voltam túl jól, feltételeztem, hogy délibáb volt.

“Héééj, láttad a mackót?” rikkantotta Csaba egy kispihenőn.

Kiderült, hogy többen is láttuk a délibábot, úgyhogy beírtam egy igazolt mackóészlelésnek a képzeletbeli jegyzőkönyvbe: sikerült hát útközben is megfigyelni egyet. Csaba végigmért, majd odaadta a fele vizét, amivel sikerült kitolni az ájulásom várható idejét – reméltem, hogy elég lesz ennyi haladék és megérkezünk. Kétségbeesve fürkésztem az eget az ígért viharfelhők után, de sajnos nyoma sem volt a hűs időjárásnak, úgyhogy kitartóan kapaszkodtam Dalos sörényébe, és próbáltam nem kinyitni a szemem, úgyse látok semmit… aztán egyszer csak angyalok trombitáltak és mennyei kórus szólt: megláttam a dzsippet és célzászlóként viritó ponyváját: huh végre, megérkeztünk a táborhelyre!

Szuper dolog, hogy amikor az ember nincs jól, robotpilótán akkor is el tudja látni a lovát, mielőtt egy korty vizet is magához venne: Dalos ugyanolyan szomjas volt, és ugyanolyan melege lehetett, mint nekem, és a meló nehezét ő végezte, úgyhogy kérdés nélkül járt az elsőbbség az öreg lipicainak. Ezután három másodperccel én is megérkeztem a tábor melletti patakba, és öntöttem magamra a vizet két kézzel: a rendszer fél órán belül visszahűlt üzemi hőmérsékletre és kezdett a humorom is visszatérni.

Patak kis kádszerű mélyedéssel? Tökéletes!

Szükség is volt rá, ugyanis amint sikerült lehűlni és meginni két liter vizet, megérkeztek a viharfelhők is, öt perccel hat után. Pont időben, szevasztok.

A táborban Katrinék elkezdtek vacsorát főzni, én meg Barnabás nyomába szegődve elindultam villanypásztort állítani, mivel ma különösen fontos lesz az esti védelem: egy olyan völgyben tartózkodtunk, ahol az átlagosnál gyakrabban volt mackókontakt, ha lehet ezt egyáltalán értelmezni Medveországban. A villanypásztor amúgy egy olyan tünemény, ami több száz méteren keresztül kacskaringózik a fák között, ki a mezőre, be az erdőbe, és ezt a hosszú szakaszt az oda nem illő tereptárgyaktól meg kell szabadítani, ahol nincs tereptárgy, oda pedig cölöpöket kell faragni. A cölöpökhöz pedig fát kell vágni. Első, de második pillantásra is elég összetett feladat, mert ha túl rövid a cölöp, akkor kezdhetjük előlről, ha meg mindenhol tökéletes minden, akkor valószínűleg valahol máshol már rég ledőlt a karám fala, úgyhogy ezen a napon különösen fáradtságos volt egy működőképes építményt létrehozni.

A viharfelhők közben megérkeztek, és eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntötték volna. Mivel a villanypásztorral még nem voltunk kész, ezért a vihartól nem zavartatva dolgoztunk tovább: a tábor halló- és látótávon kívül került és csak a villámok cikáztak körülöttem, miközben folyt a kezeimen meg az arcomról a víz, és olyan szerszámokkal csináltam olyan tárgyakat, amiket három hete még nem is ismertem. Megálltam egy percre és felnéztem az esőbe. A fenébe, ha van csúcspontja ennek a túrának, akkor azt hiszem az elektromos kerítés építése villámokkal, szürkületben, a hardcore mackó völgyben, rengeteg kilométerre a civilizációtól lenne az: balesetvédelmi szempontból kifogástalan tevékenység, de rég éreztem ennyire a tényt, hogy élek.

Vihar villámlással, és egy ígéretesen alakuló karámmal a csalánmező körül

Több óra fejszepörgetés és cövekelés után végre értékelhető minőségűnek ítéltük a karámot és a lovak kiáradhattak a mezejükre, mi pedig rommá ázva visszasétáltunk a táborba, hogy átmelegedjünk a tűznél.

A táborban eközben a tetőfokára hágott a hangulat: egy dzsippről kihúzott ponyva alatt volt a buli, ahol elszabadult a pálinkás üveg, a nutellás üveg és sok egyéb táplálék is és a csapat fele már a közepesnél jobban ittas volt – a csapat másik fele pedig már a sátrában pihent/aludt.

Este kilenc körül járt az idő, én is megvacsoráztam, és épp készültem felállni a tűz mellől hogy lefeküdjek, amikor az egyik sváb tündér kiszólt a ponyva alól: “Figyu, nagyon elálmosodtunk. Vinnétek a mackóőrséget éjfélig, ti úgyis itt lesztek, nem?”

Barnabással összenéztünk: hát nem ez volt a terv, de inkább ez legyen a terv, mint hogy a mackó-völgyben koki-kész emberekre bízzuk az összenutellázott tábort. “Persze kisangyalom, pihenjetek le, ha fáradtak vagytok” mondtam és sóhajtva dobtam egy fát a tűzre.

Hosszú nap volt, úgy hogy a ránk bízott három órányi őrséget többnyire szótlanul bámulva töltöttem. Szerencsére este tízre elállt az eső, és nem kellett küszködni sem a tűzzel, sem azzal, hogy ne fagyjak meg. Éjfélkor pontosan megjött a váltás, így felkereshettem a sátram, sőt, sikerült a saját kettőtől kezdődő őrségemet valakire átruházni, így egy zavartalan öt órás alvás volt a jutalmam a megpróbáltatásokért.