Az a jó a világos éjszakákban, hogy az ember könnyen ébred. ÚRISTEN, ITT HAGYTAK! Elaludtunk! Ja nem, hajnali 5 óra van. Kibotorkáltam a sátorból, mint a tábor első ébredője, szomorúan konstatálva, hogy a bokámra nem nagyon tudok ráállni, vagy csak elkenődött arcot vágva. Nem baj, majd bemelegszik - vételeztem a forrásból minden palackunkba vizet, és már rutinosan kotyvasztottuk a bajnokok reggelijét: magnéziumtablettákat a szédületes izommunkáért, zabot a reggeliért, voltaren plust a vidám bokákért. Vízvételezés közben beszédbe elegyedtem az egyik sorstárssal, hogy ő hogy élte meg a tegnapot: azt mondta, hogy neki 10km-nél valaki azt hazudta, hogy már csak 4 km van hátra, és az hajtotta egész nap, hogy a következő kanyarnál ott a cél.
Kis táborunk lassan megtelt leokoplast művészekkel, egy mini vízhólyag-workshop alakult, mindenkinek kezdett kelkáposztafőzelékhez hasonlítani a lába, de volt saját jól kipróbált kötözési technikája, próbáltam jegyzetelni az "öregektől" minél többet. Na nem mintha hoztam volna leokoplastot, mert azt (is) otthon felejtettem, de ugye cipelje az, akinek szüksége van rá. (Ugyanakkor egy ritkán nyitott oldalzsebben találtam egy Budai-hegység papírtérképet a zsákban, na azt pl végigcipeltem a túrán. A prioritások fontosak.)
Az időjárás továbbra is jó volt, 15 fok, napsütés, minimális szél, a mai etap 21 km. Nagyon súlyos csapást mértünk a bolt csokikészletére (400 gramm Bobi napi adagja, nincs mit szépíteni), de a boltos túlélőnéni megnyugtatott, hogy a helikopter hoz majd még, nem kell bezárni miattunk az állomást. Járóképességemet illetően ismét úgy határoztam, hogy furmányra lesz szükség: mivel lassabban tudtam menni, mint a csoport, egy kicsit előbb indultunk el Bobival, mint a többiek, és mire egy pihenőhöz értünk, pont tökutolsók voltunk, de nem súlyosan lemaradva. A pihenőkről is előbb leléptünk, és így loptuk az értékes perceket - nagyon rossz lett volna, ha lassítok bárki mást, ezt el kellett kerülni bármi áron. Ezen gondolkodtam pont, hogy hogy lehetne lelassítani egy kicsit a többieket anélkül, hogy észrevennék, hogy lelassítom őket, amikor az előttem levő ösvényen egy kis sárga-fekete szőrmenadrág kezdett el sétálni. A nadrágban a világ legcukibb rágcsálója lakott, aki leült az ösvény mellé, ránk nézett és bedugott egy szál mohát az orrlyukába. WILDLIFE ALERT! Egy lemming! Láthatóan nem félt tőlünk, nagy szemekkel várta tőlünk, hogy mire jutunk. A mögöttünk jövő kartársak figyelmét felhívtuk kis barátunkra, "A" szelíd lemmingre, akik menten elolvadtak és satuféket nyomtak a pöttöm őslakó mellett. Mi közben eljárókereteztünk a helyszínről, túrabotjaimon boszorkányos ügyességgel tudtam magam vonszolni bokahasználat nélkül. Amikor 10 perc múlva visszanéztünk, azt láttuk, hogy a lemming körül már egy nagy tömeg gyűlt össze, senki nem halad: MESTERMUNKA. Leráztuk az üldözőket.
A sárga-fekete nadrágos norvég lemming.
A környék teljesen kopár kősivatag volt, kőfolyókon ugráltunk, még a mohafélék is eltűntek, egy kimondottan pozitív kisugárzású Mordorhoz tudom hasonlítani ezt a szakaszt. Lemmingekkel egész sokszor találkoztunk utunk során, nem szívbajos társaság, ők itt a helyi csúcsragadozók, de legalábbis ők ebben a hitben vannak.
Elértünk egy hágóhoz, a Tjaktja hágóhoz, ami utunk legmagasabb pontja volt - hát úgy is néztem ki a tetején. A kilátás elfogadható volt, bár a látásom már elment a hágó alján, így ennél többet erről nem tudok mondani. A hágó után már csak lefelé kellett menni, a terep a tegnapi után jóval könnyebb volt, úgyhogy végül is vidáman, a tegnapi holtpontot magunk mögött hagyva sétáltunk, és úgy éreztem, most már én is túrázó vagyok. 
Ami nagyon furcsa volt (indulás óta) a változó tájakban, hogy mindegyikben néma csend honolt. Mind a tundrás, mind a tavacskás, mind a nyírfaligetes részeknél akkora volt a csend, amekkora pl egy magyar erdőben sosincs: nem recsegtek ágak, nem csiripeltek madarak, kb napi egyszer hallottam madárhangot, és akkor az már nagy ricsaj volt. Mivel fák se nagyon voltak az út nagy részén, így még a levelek se susogtak a szélben, minden ami hangot adott ki, az többnyire vízcsobogás volt - vagy az se.
Estére betotyogtunk a táborhelyünkre, az Alesjaure Fjallstatiönbe, itt a szokott koreográfia szerint magnéziumot és vacsorát tömtem a számba, és különösebb ceremónia nélkül eldőltem. "Bobi, szerinted is egyre jobban bírjuk? Mintha erősödnénk, nem?" "Aha."
A következő részben elérkezünk a túra legborzasztóbb terepviszonyaihoz, lesznek testi örömök és túraetikett.
Korábban erre járt irodisták maradványai.
