Az alapproblémám az, hogy mindig csinálok valamit. Általában több dolgot is. Amikor nincs semmi dolgom, akkor is vagy valakire figyelek, vagy valamit olvasok, hallgatok, feltalálok, javítok vagy elrontok. A megállás képessége halványodni látszik, pedig hipotézisem szerint akkor talán jobban hallanám saját magamat, több önismeretre nyílna lehetőség, ne adj isten még a tudatom természetét is lehetne vizsgálni. Hiába vagyok itthon és hiába érek rá pl szabi alatt, a saját általam kreált szokások és viselkedési minták kőkeményen gúzsba kötik a lehetőségeket, hogy egy full ráérő napom hogy is fog kinézni - elég kiszámíthatóan. Ezek a feltételek pedig nem az eredeti ötletek melegágyai.

Miután írtam nektek egy egész hosszú beszámolót a nászutunkról, de a blog.hu egy bug miatt törölte nyom nélkül az egészet, alkotói válságba kerültem, ezért most nem az utazásaimról fogok írni, hanem inkább ajánlok egy sorozatot.
Ha született valaha emberkerülő sorozat, akkor ez az, a címe: Alone.

Először is egyáltalán nem akartam lakóautót vásárolni, soha nem volt egy ismerősömnek sem, nem is láttam belülről egyet sem, meg az sem volt világos, hogy mi a találmány célja. Néha felbukkannak ezek a szimpatikus hippik az instagrammon bennük, akik nem járnak dolgozni és állandóan egy napfelkeltében állnak egy tengerparton. Cérnalabdából készült lámpafüzérek lobognak a plafonról, füstölőszagúak, az utasok lábujjbüntis papucsot és szalmakalapot hordanak és egy köbméter dísztárgy lóg a visszapillantójukról, de ennél közelebbi információm nem volt az egész témáról. Meg hát van is hol laknom, hippi se vagyok és egyébként jogsim sincs. 

Egy kicsit el voltam kenődve, hogy az utolsó naphoz érkeztünk, de azért olyan nagyon nem, az ötödik napra tényleg le volt gatyásodva a járóképességem a bokám miatt, és a csoport többi tagja is kezdett elnyűtt lenni lábak tekintetében. Kiültünk a strandra reggelizni, aztán inkább visszamenekültünk a sátorba, mert csíptek a szúnyogok. 

Őszintén szólva nem emlékszem már, hogy ezen a napon hány km volt előirányozva, huszonharminctizenvalahány....végülis az összes km, ami a világon van. De hát ez nem ért meglepetésként, az viszont igen, hogy ennél a pontnál már mindenkinek fel volt törve a lába, beleértve a túravezetőket is,csak nekem nem. (Cipelje a leukoplastot akinek kell, ugye) Ezek szerint a lábfeltörés az egy ilyen elkerülhetetlen, rutin túraesemény, nem pedig eseti baleset? És erről miért nem szól egy motivációs plakát se, amin a hegy tetején állnak a győztesek sziluettjei?

Az a jó a világos éjszakákban, hogy az ember könnyen ébred. ÚRISTEN, ITT HAGYTAK! Elaludtunk! Ja nem, hajnali 5 óra van. Kibotorkáltam a sátorból, mint a tábor első ébredője, szomorúan konstatálva, hogy a bokámra nem nagyon tudok ráállni, vagy csak elkenődött arcot vágva. Nem baj, majd bemelegszik - vételeztem a forrásból minden palackunkba vizet, és már rutinosan kotyvasztottuk a bajnokok reggelijét: magnéziumtablettákat a szédületes izommunkáért, zabot a reggeliért, voltaren plust a vidám bokákért. Vízvételezés közben beszédbe elegyedtem az egyik sorstárssal, hogy ő hogy élte meg a tegnapot: azt mondta, hogy neki 10km-nél valaki azt hazudta, hogy már csak 4 km van hátra, és az hajtotta egész nap, hogy a következő kanyarnál ott a cél. :D 

Reggel elgondolkozva majszoltam az űrhajós reggelimet a sátor előtt, és próbáltunk rájönni valami szabályszerűségre, hogy ezekbe a reggelikbe/főételekbe, amikhez vizet kell önteni, hogy életre kelljenek, vajon mennyi vizet kell önteni, hogy fogyasztható legyen?

A túrát egy 20 fős csoporttal terveztük abszolválni, túravezetővel, mert van önkritikánk a túratapasztalatunkkal kapcsolatban. Pár hónappal a túra előtt írtam is egy emailt a vezetőnknek, Babina úrnak, hogy mekkora hátizsákot vegyek szerinte az útra, mekkora neszeszerbe fér bele egy ember egyheti élete? Érkezett is a válasz sebesen: "Egy 50 literesbe mindennek el kell férnie."

Mondtam az uramnak egy szép decemberi estén, "Bobi."
Ne menjünk el egy egy hetes, full nomád túrára az északi sarkkörön túlra? Úgyse kirándultunk még a Budai-hegyekben se soha, de ne féljen, minden hobbit el kell kezdeni valahol, mi kezdjük itt.
Bobi kezébe megállt az egér, rám nézett, majd a szokott bőszavúságával azt mondta: "Jó."