Természetjárás enyhe őrülettel fárasztó módokon, városoktól távol

Kungsleden - 5. rész

2018. szeptember 17. - Emberkerülő

Őszintén szólva nem emlékszem már, hogy ezen a napon hány km volt előirányozva, huszonharminctizenvalahány....végülis az összes km, ami a világon van. De hát ez nem ért meglepetésként, az viszont igen, hogy ennél a pontnál már mindenkinek fel volt törve a lába, beleértve a túravezetőket is,csak nekem nem. (Cipelje a leukoplastot akinek kell, ugye) Ezek szerint a lábfeltörés az egy ilyen elkerülhetetlen, rutin túraesemény, nem pedig eseti baleset? És erről miért nem szól egy motivációs plakát se, amin a hegy tetején állnak a győztesek sziluettjei?


Ravasz módon már 10 perccel a csoport előtt elindultunk a kis nyugdíjas, két lábra sántító tempónkban - nem kell sietni, a lényeg, hogy sötétedés előtt odaérjünk, nem igaz? 
Utunk egy völgyben vitt, amiben végig egy óriási tó feküdt, ennek partján gyalogoltunk. A víz színe igazán karibi hőmérsékletet sugallt, a nap továbbra is sütött (Lappföld éves összes napsütéses órája a túránk alatt volt szerintem), a fájdalomcsillapító hatott, az élet mesés volt. Mivel az egész csoport elhúzott mellettünk napjában többször (minden nap), arra lettem figyelmes, hogy vannak olyan túrázók, akik igen közlékenyek az egészségi állapotukkal kapcsolatban. 3-4 olyan csoporttárs is volt, akiknek bár a keresztnevét (sem) tudtam, se semmilyen infót róluk, de minden ilyen találkozást felhasznált arra, hogy leadja a státuszt a véres hátáról, az emésztési nehézségeiről vagy a lábujjkörméről. Nyájas olvasóim, ha egyszer ti is kirándulni mentek, akárcsak a Dobogókőre is, kérlek titeket, ne kommentáljátok a másik félnyomoréknak, hogy mennyire rossz nektek, mert segíteni úgy sem tud, menekülni nem tud, közepesen érdekli és nem is annyira udvarias szokás. Vágjatok mindenhez jó képet, és nektek is jobb lesz. Épp ezen bosszankodtam, amikor egy hangos "EXCUSE ME"-VEL lesodort az útról a hátam mögül előrobbanó tájfutó. MIIII? De itt? De hogy? Honnan jön? És hogy fut? És hol a zsákja, á ilyen nincs, ez egy csaló, hogy nem töri ki a lábát a sziklákon? Mindegy, elment, röhej az egész...de MIIII? Épp eltűnt az egyik hiba a mátrixban, jött a másik: szembe tolta biciklijét egy biciklista, szintén különösebb málha nélkül. Hallod haver,a következő 80 km-en tolni kell, mert végig lápos vagy sziklás úttalan a terep... ameddig el nem tűnt a láthatáron, addig biztosan tolta a szerkezetet, el se tudom képzelni, hogy honnan jött és hova ment, de semmivel sem haladt gyorsabban mint a gyalogosok, viszont cucca nem volt... titokzatos. 


A tó lassan elmaradt mellőlünk, elértünk egy patakhoz, amiben két amcsi srác hasalt arccal a vízben, hidratálódva. "Ne menjetek tovább, nincs több vízvételi lehetőség órákig, egy sivatag jön!"-szóltak igazán figyelmesen intelmeik felénk. Szép infó, mert vizünk nincs, úgyhogy töltöttünk a kulacsokba. Körbenézve nem láttunk senkit, akit figyelmeztethettünk volna, úgyhogy reméltük, hogy mindenki számára evidens a fenti infó, és beléptünk a sivatagba. A sivatag végül is egy 7-8 km széles fennsík volt, ahol nem voltak patakok, viszont röhögve szökdécselő rénszarvascsikó igen, aki mellettünk galoppozott el, bokáit magasan összecsapva jókedvében. A sivatagot aztán a Jóisten megdöntötte kb 20 fokban, úgyhogy már nemcsak kövek gurultak a talpunk alatt folyamatosan,de az egyik lábunk mindig feljebb volt, mint a másik. Ennél szemetebb útviszonyok még a Soroksári úton sincsenek tavaszi olvadás után, úgy másztunk a túrabotjainkra támaszkodva, mint a négylábú pókok."Tudod mit szeretnék most?" kérdezte Bobi. "Mit?" "Jó lenne itt egy biciklit tolni."  
Nagy nehezen átjöttünk pókjárásban a halálvölgyön, amikor a diavetítő bácsi fordított a látványon, és egy teljesen új táj fogadott minket. Az új dián csobogó óriási folyót láttunk, nyírfaerdőket (azt hittük ennyi növény nincs is a világon),a távoli hegyeket is mind fák borították és a hegyek lábánál egy kis Fjallstatiön ékeskedett egy tó partján. Mondanám, hogy jó hír, ha már látszik az úticél, de nem akkor, amikor a látótáv 10 km.

dsc_2952.JPG
Na mindegy, a látvány kárpótolt, egy kicsit üldögéltünk a hegy tetején és aztán lesétáltunk róla. Itt átkeltünk egy függőhídon a fentről látott folyó felett, majd lerugdostuk bakancsainkat és kipróbáltuk, hogy meleg e a víz. Nos. 
Nos nem.
A hidegsokk görcsbe rántotta a teljes gerincizomzatomat, de a lábfejemnek nagyon jót tett: rögtön miután a keringése helyreállt, annyi energia költözött a lábunkba, mintha megmasszírozták volna. Valamit valamiért, ugye. 
Nemsokára elértük az Abisko Nemzeti Park határát, ami azért volt infóértékű, mert itt nem lehet vadkempingezni, csak kijelölt helyen. (Amúgy Svédországban korlátozás nélkül mindenki sátrazhat bárhol) A kijelölt hely a fentről látott turistaházak voltak, de mi itt is sátraztunk. Volt egy kis strand is a kempingnél, de mi a folyónál már megtanultuk, hogy azért ez mégis inkább egy életveszélyes csapda. 
A holnapi búcsúepizódban magunk mögött hagyjuk a tundrát és végre leszakad az ég is.

A bejegyzés trackback címe:

https://emberkerulo.blog.hu/api/trackback/id/tr614245569

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.