Természetjárás enyhe őrülettel fárasztó módokon, városoktól távol

Kungsleden - 3. rész, avagy a cselekmény bedurvul.

2018. szeptember 10. - Emberkerülő

Reggel elgondolkozva majszoltam az űrhajós reggelimet a sátor előtt, és próbáltunk rájönni valami szabályszerűségre, hogy ezekbe a reggelikbe/főételekbe, amikhez vizet kell önteni, hogy életre kelljenek, vajon mennyi vizet kell önteni, hogy fogyasztható legyen?


dsc_2869.jpg

Túl voltunk 2-3 étkezésen, mindketten más gyártók termékeit teszteltük, és egyre jobban gyökeret vert a bizonyosság, hogy nem lehet eltalálni a vízmennyiséget. Vagy göbszerűvé összeállt zabkása várt, vagy híg hányás. Vagy nyers rizsszemek néztek rám vissza a zacskóból, vagy híg nátrium-glutamát leves (benne úszkáló nyers rizsszemekkel), de igazából "currys rizs ala nocci" ízű készételt még sose sikerült kreálni. Egyáltalán nem panaszkodásként írom, mert minden nagyon jól esett minden halmazállapotban, de a tudományos érdeklődés nem hagyott nyugodni. Mindenesetre azt kizártuk egész korán, hogy a csomagolásra írt vízmennyiség akár csak mérvadónak is megfelelő. Utólag sajnálom, hogy nem készítettem kajafotókat az instára. 
Derék túravezetőnk vidáman tájékoztatott, hogy ma sokat megyünk, 27,5 km-t, de ne aggódjunk, lassan megyünk majd. Vidáman visszarikkantottam, hogy "Ez remek hír Mester, induljunk már fürgén!", Bobihoz visszafordulva viszont sziszegésbe csapott át a mondandóm: "Meghalunk, úristen, mit csináljunk, valamit ki kell találnunk, kell egy elektromos roller." Azt találtuk ki, hogy gyorsan főztünk még egy ebédet (reggel 9-kor), mert nagy narancssárga betűkkel rá volt írva, hogy "high performance, high calories". Miután eképpen legyőzhetetlenné ettük magunkat, meg is indult kis csapatunk, és gyorsan magunk mögött hagytuk az állomást. 
Utunk innentől egyáltalán nem volt zsúfolt, az emberek java része ezek szerint csak eddig jött, és a táj is kinyílt: a látótáv egész hosszúra nyúlt előttünk és mögöttünk is, és finoman, fokozatosan emelkedett. Ennek hatására elmaradtak a fák, és csak a gyepszinten maradt növényzet, mindenféle moha és mohaszerű, párnás zöld képződmények nőttek, sokféle színben és formában. Na innentől kezdve beláttam: ez a táj valószínűleg a legszebb, ahol jártam valaha. Üres, nagy terek, nyers, kopár sziklahegyek és akkora csend volt, hogy a 3 kilométerre levő vízesés zaja tisztán hallható volt. Ha meg kéne fogalmazni, hogy mitől volt különleges a hely, akkor talán az üressége lehetett az oka: minden irányból óriási tér vett körbe, és ez más, mint pl egy hegyről letekintve szép kilátást látni. 

Az ösvény persze megtrollkodott minket, mert gyakorlatilag végig sziklás volt, ahol alig volt olyan lépés, amikor letehettem a teljes talpam - vagy szökkenni kellett, vagy totyogni, de a bokám végig dolgozott. Bosszantó volt, hogy a tájból kb semmit nem tudtam megfigyelni, ha nem akartam orra esni. Mivel az orrunk elé kellett nézni folyamatosan, egész későn vettünk észre két felénk vágtató rénszarvast. WILDLIFE ALERT! Előttünk átugráltak egy patakon és elügettek a völgy felé, közel voltak, nagyok voltak, 8 lábon pattogó katarzis volt. 
Az út hátralévő része fauna szempontból eseménytelen volt, némán totyogtunk Bobival, összeszorított foggal, hogy ne maradjunk le a csoporttól, ami egyébként jó hosszan elnyúlt, az eleje és a vége között kb 1 km volt. Az ígért "gyakori pihenők és lassú tempó" mondjuk úgy, hogy relatív értelműek, úgyhogy az egyetlen módja ilyenkor annak, hogy az ember ne omoljon össze, ha keres valakit, aki összeomlott és annak segít. Körülnéztem, a látótávon sehol senki, csak kimerült szerelmem, akinek ugyanez a gondolat volt a fejében, úgyhogy megkérdeztük egymástól egyszerre: "Jól vagy?" A fenébe, akkor együnk csokit, az mindenre megoldás. "Megettem."-mondta a csokihordozó. "MIND A KÉT TOBLERÓNÉT?" "Hihi"- szólt a válasz. A heti előirányzott csokiadagunk így kicsit idejekorán kifújt, hm, valószínűleg ezért volt túl könnyű a csomagom. A csokikészlet végtelenül alul lett kalkulálva.

Az egész nap nagyjából egy végetérhetetlen szép táj-lábgörcs-siessünk-szép táj-meghalunk-pihenjünkmá-szép táj ciklus volt, sokszor söndörködött a kérdés bennem, hogy ez az egész hülyeség kinek az ötlete volt, miért nem lehet normális ember módjára nyaralni és hogy igazán sokat megteszek a minőségi blog kontentért. A sort záró "biztonsági" túravezető, Zsófi nézte-nézte a párosunkat, és kötelező szőlőcukor tablettákat adagolt a bajnok párba, mert "botladoztok, kellene egy kis energia". Már csak pár km volt hátra az esti szállásig, amikor egy patakmederben ugrálván a köveken rosszul léptem, és apró zsákom által lerántva felfordultam, mint a bogár. "Semmi gond!" harsogtam az aggódó Zsófinak reflexből, "reccsnyiáúá" szólt a hang a zoknimból. Nem figyeltem a zokniból jövő vészjelekre, hanem nagy sebességgel megindultunk a láthatáron feltűnő Salka menedékház felé. Hallelujah, pont záróra előtt befutottunk, vettünk csokit meg szőlőcukrot a boltban (YESSS), a patak mellé felállítottuk a sátrat, és egy borzasztó high performance vacsorát költöttünk el, rengeteg magnéziummal, hogy legalább minimális esélye legyen annak, hogy holnap vitézkedni tudjak. A vacsora után még annyi időm volt, hogy kivegyem a kanalat a számból, és elaludtam.

A következő epizódban szerepelni fog egy szelíd lemming és néhány csoporttárs féltve őrzött titka is lelepleződik.
dsc_2905.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://emberkerulo.blog.hu/api/trackback/id/tr4214231467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.