Természetjárás enyhe őrülettel fárasztó módokon, városoktól távol

Kungsleden - Második rész

2018. szeptember 07. - Emberkerülő

A túrát egy 20 fős csoporttal terveztük abszolválni, túravezetővel, mert van önkritikánk a túratapasztalatunkkal kapcsolatban. Pár hónappal a túra előtt írtam is egy emailt a vezetőnknek, Babina úrnak, hogy mekkora hátizsákot vegyek szerinte az útra, mekkora neszeszerbe fér bele egy ember egyheti élete? Érkezett is a válasz sebesen: "Egy 50 literesbe mindennek el kell férnie."


Vettem is egy nevetségesen kicsinek tűnő 50es zsákot a Decathlonban, és szórtam a kereszteket,hogy beleférjen minden. Elvégre ha nem férek bele, az csak saját amatörizmusomat és alkalmatlanságomat jelzi, a vezető szavában pedig bízunk. 
Víz szerencsére nem kell sok, mert pár száz méterenként lesz patak, mind ivóvíz minőségű vízzel, még forralni sem kell - ez tök jó, rengeteg súlytól megment. Fazekakat, tálakat se kell vinni, mert minek - egy tűzálló bögre lesz a konyha, ebben lehet vizet forralni, a liós kaják kiürült tűzálló szatyraiban pedig lehet pl zabot főzni reggelire - gondoltam én. Amit tudtunk elfeleztünk Bobival, kettőnknek elég egy gázfőző, elég egy pipere meg eü csomag, itt is sikerült egy picit spórolni a motyón... úgyhogy nem volt más hátra, mint előre.
Elérkezett a nagy nap, ott sorakoztunk mind a huszan a legmenőbb nevű településen, Nikkaluokta buszvégállomásán. A település végül is egy buszmegállóból és egy turistaházból áll, ahonnan a túránk indul. Nézegettem a körülöttem csevegő társak zsákjait: engem csúnyán átvertek, itt senki se indul 50es zsákkal.  Csepp termetű kislányok cipelték a 70es zsákokat, de voltak 80-90 literes motyót cipelő srácok is a csapatban, úgy, hogy úgy nézett ki kívülről is, mint egy karácsonyfa: a zsákba nem férő bögrék, serpenyők, polifómok, kulacsok, mindenféle device-ok és dolgok csörögtek mindenkin... még Babina úrnak is lógott egy kiegészítő pakolóháló a 65 literes cuccán. Volt mérleg a helyszínen, "Mérjük meg a málhát, mielőtt elindulunk!" kiáltott fel mindenki. Az én szánalmasan apró kis "korcsom" 11,4 kiló volt, ezzel rögtön 4 kilót vertem a csapat második legkönnyebb zsákú résztvevőjére, Bobira, neki 15,5-öt mutatott. Hüledezve néztem, hogy a többieké átlagban 18-22 kiló között mozgott, a legnehezebb talán 28 kilós volt. Hát ez vagy kurva rossz hír, vagy nagyszerű - honnan hiányzik 10 kiló a felszerelésemből vajon? Amikor a többiek meglátták a zsákom (aztán meghallották a súlyát), rögtön a népszerűségi sorrend legalján találtam magam, és éreztem, hogy bármennyire is leszek fáradt a túra során, ezt SOHA nem tehetem szóvá magyar fül hallatára, vagy valaki széttöri a zabkásáját a fejemen. Mondjuk joggal, lássuk be. 
Elindultunk hát dél körül a starttól, elég szép tájon, de még csak úgy fékezett habzásúan volt gyönyörű: törpe nyírerdő vett körbe minket, vízszintes ösvény, könnyű kis téblábolás. Első nap 19 km volt előirányozva, 20 fok,napsütés, mi lehetne probléma? A túra második órájában leégtem - kösz Nap, hogy még ide se tudok eljönni előled nyugton. Naptejet nem láttam szükségesnek bepakolni otthon - ti vigyetek.

day1p8.jpg

Szóval az első 10 km megajándékozott minket pár tóval, csobogó folyóval és dús növényzettel,valamint pár száz szembejövő emberrel. Egy kicsit nagy volt a tömeg, elvégre a tömeg elől jöttem - de végül is az indulás okozta eufória miatt a Moszkva téren is sétálhattam volna, az is menő lett volna.

A második 10 km változott, itt elkezdett egy kis szintkülönbség is viccelődni, meg a kondim is elkezdett viccelődni, azt hittem mind meghalunk annyit kell menni, a sziklás ösvényen eléggé rosszul érzékeli az ember a kilométereket, mondhatjuk, hogy "nem a kilométerek száma, hanem a minősége számít". Onnan tudtam, hogy elkezdtem szarul festeni, hogy Bobi 10 percenként megkérdezte, hogy jól vagyok-e.  Számomra egyébként csak ekkor derült ki, hogy első napi állomásunk egy rendes turistaállomás lesz, a Kebnekaise Fjallstation, nem pedig a kies vadon. Megérkezvén bár sátrat állítottunk, de lehetett találni mellettünk kisboltot, angol wc-t,(a napszúrástól ezt angolkisasszony módjára át is karoltam) kis konyhát, wifit, szállást drágán, mindenféle civilizált funkciójú infrastruktúrát - és mindez szó szerint a semmi közepén. Az egyetlen jármű, ami elérte a placcot az a helikopter volt, szóval le a kalappal az emberiség előtt.

A Fjallstationök kis utunk során végig felbukkantak - bár nem olyan grandiózus méretben, mint a Kebnekaise lábánál levő, de kb 15-20 kilométerenként találnak a turisták ilyen egységeket, ahol van kisbolt (gyógyszer, leokoplast, csoki, liós kaja, gázpalack a kínálat), melegedő, szemetes és telefon, illetve helikopterleszálló is. Ezek nekünk a napsütéses nyárban csak luxust jelentettek, de egyébként elég komoly biztonsági tényezők, mondjuk egy baleset vagy keményebb időjárás esetén. A telefon különösen nagy fegyvertény, mert térerő nincs az út során sehol, szóval pl kimentést csak a Fjallstationökből lehet kérni, hiába van mobilod.
Felállítottuk sátrunkat egy fa gyökerére, de mindegy volt, annyira készen voltam a nap végére, hogy bármilyen pózban tudtam volna aludni, becsuktam a szemem, és reggel lett.
Holnap érkezik a harmadik epizód, amiből kiderül, hogy mit hagytam otthon és hogy mit mondtam akkor, amikor Babina úr bejelentette, hogy a második napon 28 km a teljesítendő táv. 

A bejegyzés trackback címe:

https://emberkerulo.blog.hu/api/trackback/id/tr1914228613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.