A kiváló éjszakai pihenés után összeszedegettem az információkat az előttünk álló utolsó két napról, túránk célegyeneséről. Megtudtam, hogy a következő éjszakánk egy hosszú napi lovaglás után egy kis menedékházban lesz, ahova a dzsipp nem fog feljönni, majd a menedékházból egy rövidke, félnapos lovaglással fogjuk elérni kiindulási pontunkat, a Hipparion lovas tanyát.

Másnap reggel még csöpögött a víztől a táj, de az égről már eltűntek a felhők és a napsütéstől minden gőzölgött és párolgott. A tábor ébredése előtt elügettem fürödni a patakba, aztán magamra öltöttem a legutolsó tiszta polómat: a tiszta ruhák száma volt a legmegbízhatóbb időmérője a kalandnak, és  ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy a túra vége felé közeledünk.

A hőség egy kicsit moderálta magát a mai napon, de én nem bíztam sem az időjárásban, sem Csabában többet: tripla adag ivóvízzel készültem és külön palackkal a nem ivóvíz minőségű vizek betakarítására: fontos, hogy legyen mit a fejünkre is önteni, ha nagy a baj.

Kora reggel kiváncsian lestem a szokásos budipapíros alakokat a hajnali táborban, hogy tapasztalható e szemmel látható másnap a bogyók után, de mindenki normálisnak tűnt, talán csak egy kicsit ügettek fürgébben a szokásosnál a folyóügyeket intézni. Bíztató, bíztató.

Előző nap Tusnád környékén sikerült néhány bit internetet elfognom, és letöltöttem egy oldalnyi időjárás előrejelzést, amiből a következő napokban okultam. A reggel ismét rekkentő hőség ígéretével gyűjtötte a fokokat, de a tegnapi lementett infóim alapján ma délután nagy vihar volt várható.

Felnéztem a felhőmentes égre, és mondtam Csabának: “Csaba, ma vihar lesz délután három és hat között.”

“Honnan tudod, van interneted?”

“Nincs, a szél szagából érzem.”

“Na majd meglátjuk.”

Gyönyörű napsütéses napra ébredtünk, ami óráról órára melegedett kánikulává. Minden nap lejjebb ereszkedtünk a tengerszint magasságából, és a hőmérő is napról napra többet mutatott. A reggeli kötelező bográcsos kávé és bográcsos mentatea után megitattuk a lovakat is és felkerekedtünk, hogy az első hét utolsó állomásához, és túránk legtávolabbi pontjára, Uzonkafürdőhöz érkezzünk.

Miután megérkezett a Land Rover, beindult  a szokásos esti algoritmus a táborban: sátrat állítottunk, rengeteg fát halmoztunk az éjszakai mackótűzet táplálni, növényeket gyűjtöttünk a teához, Barnabás cölöpöket faragott a pányvákhoz, kiosztottuk a medveőrség óráit, Katrin bográcsban készítette a kaját – a ténfergésünk napról napra céltudatosabb és rutinosabb volt.

A nap már alacsonyan járt, a közeli eszcenában a nyáj és pásztoraik is hazatértek, és kitaláltuk, hogy indítunk hozzájuk egy expedíciót, hátha tudunk venni tőlük friss sajtot. A korábbi évek tapasztalatai alapján nem mindig ugyanazok a pásztorok vannak, de mindegyik erősen hangulatember hírében áll, úgyhogy felszerelkeztünk “ajándékokkal”, hogy a hegyi istenek kedvét elnyerjük: fél liter pálinka, két liter sör és egy tábla csoki képezte a jószándékunk szimbólumait.

3 napja voltunk úton, bruttó 5 napja nem igazán tudtam kommunikálni magyarul: részben eleve nem sok ember volt körülöttem, részben pedig akik voltak, németül beszéltek. Ennyi idő alatt nagyon erősen olyan érzésem támadt, hogy tulajdonképpen nem is Erdélyben, hanem az Alpokban vagyunk. Ez egy sunyi csüggedést csempészett be az első pár napomba, talán honvágynak is nevezhetjük: a térerő meg a mindenféle digitalis kapcsolat hiánya pedig óvatos chili-szórás volt ebbe a fájó sebbe.

Reggel úgy ébredtem, mint akit megvertek: a tegnapi 9 óra lovaglás beköszönt az izmaimba, de az alvásmennyiség elég volt: túl izgi volt az első vadonban töltött reggel, hogy lustálkodjak. Vajon fel tudom e ma nyergelni szintidő alatt a zsiráflábú lovamat?

Elérkezett hát a nagy nap: tökre azt hihetné az ember, hogy ebben a katartikus pillanatban nem fog szakadni az eső – de szakadt. A panoráma helyett csak köd és szürkeség ült a tájon, a pocsolyák összeértek a földön és egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy ennyire rossz időben vajon csúszik e az indulás. (Persze, hogy nem.)

A járvány alatt volt időm gondolkodni, hogy milyen formában is lenne kézenfekvő eltöltenem az első adandó nyaralásomat: nem szeretnék repülni, nem szeretnék embereket de szeretnék egy kis természetet, és az se baj, ha elfáradok közben, csak a térdem ne menjen szét az utazás elején. Egy kis netes guberálással kisvártatva meg is érkezett a fenti igényeket minden szempontból kielégítő ötlet: egy eldugott, székely lovas tanya több hetes nomád körtúrákat szervez Székelyföldön, lóhátról bejárva a Hargitát, a Csíki-havasokat és néhány környékbeli tájat is. Felcsillant a szemem: 15 nap, 330 km, nem kell hátizsákot cigölni és alig kell gyalogolni közben? Hú, ezt a csirkehátú irodistáknak találták ki, ott a helyem!

Egy ideje rájár a rúd az emberekre, többek között az utazó bloggerekre is, mert hát abból gyenge kontentet lehet előállítani, hogy lementem a térre sétálni este nyolc előtt. A szociális kapcsolataim nélkül relatív jól elvagyok, de az új élmények kezdenek nagyon hiányozni.
Mondtam is Bobinak egy napsütéses vasárnapon: “Bobi. Vigyél el keletre.”
“Jó” mondta Bobi, és fel is kerekedtünk egészen addig, amíg egy Duna hídon átkelve el nem értük Göd városát. Ebédidőre járt, amikor a főúton haladva megpillantottunk egy nyitott ajtós koreai büfét – nagy dolog egy nyitott, kaját kínáló ajtó a pandémia alatt vasárnap, így másodperceken belül fel is bukkant érdeklődő fejünk a bolt bejáratában.